Nagyon hosszúra sikerült, de kérlek olvassátok el. A saját érdekeimet nézzem, vagy a családot helyezzem előtérbe? A leírtak alapján mit tanácsolnátok?

Előre kérem a rosszindulatú megjegyzéseket máshova tartogassátok. Tanácsot szeretnék nem pedig kioktatást.

SZóval kezdhetném Ádámnál és Évánál is a történetem, de annyira nem megyek vissza...

Nagyvonalakban az életem:

Párkapcsolataimra mindig az egyoldalúság volt a jellemző. Valahogy mindig kifogtam az olyan férfiakat akiknél én csak a második voltam. Én nagyon szerelmes voltam mindig, de valahogy mindig megkaptam hogy szeretnek, de nem szerelmesek belém. Minden férfi eddig akivel komolyabb kapcsolatom volt megcsalt. Akikkel megcsaltak mind utána a nagy Ő lett számukra, család, gyerekek és a többi. Soha nem érezhettem milyen az, ha valakinek én vagyon a legfontosabb, vagy hogy küzdöttek volna értem. Amolyan langyos víz jellemezte a kapcsolataimat.

A családi kapcsolataim se voltak valami fényesek. Anyám alkoholista, az a tipikus mindenkinél mindent jobban tud fajta. Mivel vezető beosztásban dolgozott egész életében, csak neki lehet igaza. 26 év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy ő a hü**lye, nem én. Állandóan ok nélkül piszkált (nem csak engem), bármit akartam tenni az szerinte bromság. Egyik pillanatban az egekig dicsért másikban meg porrá alázott, mikor milyen ing volt rajta. Ja igen és az állandó hazudozásai, balhéi...amiket sokszor már el is hisz és addig hazudozik míg teljesen igaznak nem gondolja az adott dolgot. Nehezen, de sikerült ebből az egészből kiszabaduljak. Mivel az anyám, teljesen nem tudtam még ezek után sem megszakítani vele a kapcsolatot...de legalább nem lakok vele.

A jelenlegi páromnál is hasonló volt a helyzet, mint az előző férfiakkal. Annyi különbséggel, hogy őrülten szerelmes voltam, mint még soha. Azt hittem ez kölcsönös, és életemben először éreztem feltétel nélküli szeretetet, azt éreztem hogy teljesen megbízhatok benne. Mint kiderült ez nem teljesen igaz. ELment a rózsaszín köd és kezdtem tisztán látni. Kiderült, hogy akit annyira imádok más nőket is keres az interneten... Mikor kérdőre vontam az előző házasságával magyarázta. (Előtte váltak el, mielőtt megismerkedtünk). Azt mondta teljesen össze van zavarodva, szeret velem lenni de igazából nem tudja még mit akar. Totál ketté törtem, hisz soha ennyire nem szerettem senkit...Ekkor megszakítottuk a kapcsolatot, de pár hónap múlva megkeresett...újra összejöttünk...az egész kapcsolatunkat itt is az egyoldalúság jellemezte. Én akartam szinte mindent ő meg csak úgy úszott az árral. Én akartam az összeköltözést is, így hozzám költözött. Mindig mindent én akartam, ő meg amolyan minden mindegy. Nem panaszkodok, mert tényleg bármit mondtam megcsinálta, segített (lakásfelújítás ezazamaz), de valahogy nála is csak ezt a mellékes szerepet éreztem, pedig én tényleg nagyon szeretem a mai napig. Évek óta együtt vagyunk, valahogy összecsiszolódtunk, de bízni nem tudok már benne.

A csavar a történetben, hogy kiderült, hogy babát várok. Azt éreztem ez a nagy fordulat az életemben. Azt éreztem a sok sz@r amit eddig kaptam most megváltozik. AZt éreztem, hogy végre lesz egy babám akitől végre tiszta szeretetet kaphatok és akit viszont szerethetek, semmi nem érdekelt. Párom is szerette volna a babát, de igazából senki véleménye nem érdekelt csak, hogy nekem Ő kell. Csodás 9 hónap volt, amit a szülés teljesen tönkre vágott. Megszületett a babám sürgősségi császárral, szinte kitépték belőlem és 2 napig nem is láthattam. Tudtam, hogy van egy lányom de azt se tudtam, hogy néz ki, mi van vele...felkelni nem tudtam, a babámat pedig elvitték az intenzívre ahol inkubátorban helyezték el. Páromnak persze a tejfakasztó volt a legfontosabb így 2 napig szinte el se értem telefonon, én meg mozogni is alig tudtam így csak a csecsemős nővérek hozták a hírt a telefonon a másik kórházból ahova átvitték.

A jelenlegi életem: Évek óta nevelem páromnak a gyermekét, akit születésekor elhagyott az anyja. Nevelgetem a kisbabámat, aki miatt rettegek minden egyes nap hogy szépen fejlődjön, viszont egyáltalán nem érzem magamat anyának. Nem merek boldog lenni. Igazságtalannak tartom az egész kib...szott életet.

Most ott tartok vagy felakasztom magamat az első karóra, vagy elküldöm páromat a gyermekével együtt, mert csak az egyedüllétre vágyok...Nem tudom mit tegyek, úgy érzem ennél többet érdemelnék. 100%-osan nevelem a lányát, foglalkozok vele évek óta és cserébe az állandó hazudozásokat kapom. Elegem van, hogy mindig mindenki érdekét szem előtt tartom csak a saját magamét nem. Szerintetek? Most meg azon agyalok, hogy szegény kislánnyal cseszek ki ha szétmegyünk párommal. Egy anyát már elvesztett, most én is cserben hagyom...de elegem van abból is hogy mindig mindenkire tekintettel vagyok, cserébe meg nem kapok semmit. A babám is azért született így ahogy, mert a dokim is sza...rt a fejemre szépen mondva...:(Bocsánat ha nagyon hosszú lett, de most lett elegem mindenből. Kérlek a negatív kommenteket most ne, eléggé magam alatt vagyok így is. Ti mit tennétek? Egyik pillanatban boldog vagyok mikor a kislányommal vagyok, a másik pillanatban meg szörnyű haragot és gyűlöletet érzek az egész világ ellen, főleg ha arra gondolok hogy baja lehet a kisbabámnak azt érzem ölni tudnék.