Hogy kezeljem a helyzetet, hogy mindenkinek jó legyen?

Szerintem is. Én biztosan nem fogom ezt csinálni. Mellesleg nagyon hiányzott a kirándulásokról az én gyerekem is. Amikor meg megtalált sírva, azt mondta, hogy nem ezért jöttünk, hogy sírjak, fejezzem be.

Az a baj, hogy már 32 vagyok és félek, hogy egyedül fogok maradni. Pedig a gyerekem apja is mondja, bármikor kaphatnék mást.

Az is lehet, velem van a baj, hogy megszerettem. De az is sokszor eszembe jut, hogy nem kellett volna megaláznia a gyerekei előtt azzal, hogy azért vettem az ajándékot, hogy bevágódjak.

Amit kifelejtettem, hogy a gyerekeivel úgy találkoztam, hogy nem volt megbeszélve. Kettesben mentünk volna el 3 napra és azt mondta, jönni akarnak a gyerekei is. Mire én mondtam, persze jöjjönek csak. Tiszta gyomorideggel mentem. Este a szálláson, mondta hogy menjek fürüdni, mondtam, hogy menjenek csak ők, én szeretném felhívni a kicsi apját , hogy tudjam az én gyerekemmel mi van, ha már nem tud velünk lenni a kiránduláson. Erre : ne vitatkozz a gyerekek előtt, vagy mehetsz is haza. Mi a vita? Hogy a gyerekem hangját akartam hallani és nem mentem fürödni? Én már úgy vagyok, hogy bármennyire is szeretem,de ez nekem sok, és szó szerint gyomorgörcsöm van, mert nem tudom mikor és mivel teszek nekik jót.

Mondanom sem kell, hogy egész nap mikor itt vannak pakolok utánuk. Este fél 11-ig laptop nézés van, nem szól rá az apjuk. Én nyilván nem szólhatok rájuk.

Tegnap este megint sírva fakadtam, mert nincs most itt az én gyerekem, és azt mondta az apjuk, hogy ezt a gyerekek is látják és nem fognak majd jönni hozzám. Most csúnya leszek, de azt gondoltam már magamban kapja be.

Lehet tényleg velem van a baj, de arról volt szó, idejön lakni, mindjárt december, de még sehol semmi. Nem bírom már ezt lelkileg. Már a gyerekem apja is sajnál engem.

Szerintem is. De mit kezdjek azzal, hogy szeretem? Komolyan mondom, annyi törés volt már az én életemben. Kivettem egy albérletet, egyedül fizetem, nem segít. Nem is várom el, de pl azt ígérte, hogy amint tud, ideköltözik. Múltkor mondta, elege van már a sok drámából, hogy sokat sírok, ő nem kapja meg a támogatást tőlem. Mondom neki, sokszor hiányzik. Azt mondja, ez van most.

Már úgy vagyok vele sokszor, hogy szarok bele a kaucióba, megyek innen. Nekem is szükségem van szeretetre és főleg a gyerekemmel többet kellene lennem. Ez is annyi feszültséget kelt bennem. Nem tudom, mit rontok el, de komolyan? Annyira fáj ez nekem. Szeretnék feleség lenni, talán még 35 éves koromig még egy gyereket vállalni. De így?

A gyerekem apja is tökéletesen meg tudja állapítani, hogy idióta és kihasznál, de egyszer nem jött el párterápiára sem velem, mert szerinte ez köztünk nem működik . Szóval próbálok boldog lenni, de nem megy. Mit csináljak?

Tényleg szeretnék segítséget kérni , mert nem tudok most okosat mondani.

Nem voltam még gyerekes férfival, azt sem tudom mi a normális: de akkor megkérdezem. Az normális, ha valaki a gyerekeivel van és szinte levegőnek nézi a párját? Vagy ők hárman összebújnak és én meg valahol máshol vagyok a lakásban? AZért mondom, mert nem irigykedek, de ez normális? Köszönöm, ha segítetek nekem a válaszokkal.