Nem vagyok a szakítás híve, de innen már nincs hova?

A történet az, hogy hát apóspajtással nem szívleljük egymást, én próbáltam közös nevezőre jutni, vagy legalább kihúzni addig, ameddig az összeköltözés létre nem jön.

A történet az, hogy az édesapja "lelkiterrorba" tartja a páromat, többször is volt már olyan, hogy egy jól sikerült napot, egy jól sikerült randit sikerült porrá rombolnia azzal, hogy beleállt a páromban, de mivel nem akartam bajt csinálni ezért nem szóltam semmit. A párom már nagyon várja, hogy elköltöztessen, már többször is hangoztatta, hogy mennyire nem bírja az apját, ilyenkor természetesen próbáltam bele önteni a lelket. Azonban az utóbbi időkben nem csak a páromba, de belém is elkezdett belém állni az apóspajti, azaz amikor éjszakázásból jöttem, kiabált a folyosón, csapkodta az ajtót, folyamatosan ugráltatott boltba, és ettől kezdett felmenni nekem a pumpa.

Tegnapelőtt fel is hívott a párom, hogy megint belé állt az apja, én pedig mivel idegesebb állapotban voltam, megkérdeztem a páromtól telefonban, hogy vajon meddig fogja az apukád ezt a gyerekes viselkedést folytatni, mert nekem már k/rvára elegem van.

Nos, itt a párom rámcsapta a telefont, azóta 1x beszéltünk telefonon, és akkor is azt mondta, hogy nagyon durva voltam, hogy agresszív vagyok, és, hogy nincs is így jövője a kapcsolatnak, ha az após meg én nem szívleljük egymást.

Természetesen az eset után bocsánatot kértem a telefonba a páromtól, mert tényleg ideges voltam abban a pillanatban, de őszintén szólva már untam azt, hogy csinálunk közösen egy tök romantikus és boldog napot a párommal, és kvázi 1 mondattal képes az após ezt lerombolni. Ezt elmondtam neki is, illetve még egyszer bocsánatot kértem, de nem ért semmit.

Tisztában vagyok vele, hogy lakatot kellett volna rakni a számra. A véleményetekre vagyok kíváncsi, itt már tényleg a szakítás az egyetlen megoldás?