Örökre az egész kapcsolatot nekem kell majd fenntartanom, vagy véget vetnem neki?

A nő vagyok a kapcsolatban. Párom az elejétől kezdve az egészben minimálon működött. Mindig én akartam többet, gyakrabb randikat, több közös programot, felvállalást, ő ezekben sokkal lassabban haladt. Azzal magyarázta, hogy neki ehhez hozzá kell szokni, ő sosem akart párkapcsolatot. Való igaz, előttem csak néhány alkalmi kapcsolata volt, pedig közel van a 30-hoz. Többször éreztem, hogy nem csinálom így, de mikor leülünk beszélni, mindig marasztal, meggyőz, hogy ő szeret, hogy ő velem tervezi a jövőt, senki más soha nem kell neki, és érzem is, hogy szeret, ezután mindig igyekszik többet adni, de mindig van egy visszaesés. Szóval változik lassan, és van olyan, amit ő indítványozott, pl hogy ismerjük meg egymás szüleit, de mégis gyakran, ha én lépnék egyet előre, ő hármat lép hátra. Aztán néha ő egy felet előre. Szóval neki mintha nem is kellene ez a dolog, mintha ő még mindig ott tartana, hogy egyedül van, de azért szeretné, hogy én is benne legyek az életében.... Mondok valami apróságot, azt ő máris végzetesen komolyan veszi, szerinte ez arra utal, hogy el akarom hagyni, és akkor visszahúzódik még a randik elől is napokra. Egy éve vagyunk együtt. A felvállalás után volt egy hónapokig tartó boldog időszak, mikor szinte mindig együtt voltunk és tudott mellettem úgy működni, mint egy társ, egy férfi. De egy ideje visszajött egy bizonyos gyerekes viselkedése. Ha felvetem a szakítást, pár napig visszaáll az előző állapot, de aztán egy mondatra vagy fura beszélgetésre bezárkózik. Hülye hasonlat, de a Bridget Jones-ból a Marc jut sokszor eszembe róla. A két véglet ő, vagy szenvedélyes, odaadó, okos, figyelmes, kedves, a legjobb, amilyen eddig az életemben bárki, vagy olyan, amitől csak nézek és gondolkodom, hogy most mi a f.sz van. Olyankor pár napig teljesen békén kell hagyni, ezt már tudom, de ő sosem lesz alkalmas összeköltözésre, házasságra? Ha kérdezem tőle, azt mondja, majd alakul, még túl korai ehhez a kapcsolat, hogy ilyenen gondolkozzunk. Gyereket nem akar egyikünk sem, szóval emiatt végül is ráérünk, de én szeretnék egy társat, aki az életem része, jobban, mint amennyire ő most az. Amúgy meg nagyon sok mindenben nagyon passzolunk. Szeretem őt, bízom benne és nagyon jó vele, mikor nem a gyerekes szinten van épp. De úgy érzem a lassú haladás miatt, hogy én csak várok rá, várok és várok. Beérhet engem valaha lelkileg? Vagy valami lelki blokkja lehet, és sosem jut el oda, hogy beengedjen az életébe teljesen? Van erre valami pszichológia? Várhatok rá, de hosszú éveket így nem akarok eltölteni. Van esély, hogy kiépül a bizalma, a teljes odaadása, és hagyja magát szeretni?

Aki ott van a pszichológiában, kérem, írjon erről valamit. Köszönöm előre is.