Volt már, akinek hosszútávú kapcsolat alakult "esélytelen" kapcsolatból?

Biztosan vannak ilyenek is.

Meg kell próbálni ha szeretnéd, addig nem fogod megtudni mi lett volna ha? Ha meg sem próbálod akkor később az lesz a probléma hogy mi lett volna ha?

Attól függ hogy miért "esélytelen"? Mit nevezel annak?

Minden kapcsolatnak akkor van esélye, ha MINDKÉT fél odateszi magát azért, hogy értelme legyen együtt lenni. Azaz megadják az esélyt egymásnak és a kapcsolatuknak arra, hogy működőképes legyen.

De ha csak az egyik fél ad esélyt a másiknak, akkor abból általában nem lesz semmi tartós. Ezért mindkét félnek tennie kell, hogy jó legyen.

Addig amíg az emberek félnek együtt lenni, mert "jaj, mit szólnak a páromhoz a szüleim, a haverok, barátnők, munkatársak stb"... addig nincs is értelme esélyekről beszélni.

#3: Nem tudnék úgy élni amit leírtál. Mármint hogy én azért legyek SAJNÁLATBÓL valakivel együtt, mert a másik fél életképtelen, "társkapcsolatra rászorultabb ember". És hogy az "elhagyásából származó bűntudattól való félelemben" éljem le az életemet?

Tudom hogy sokan csinálják, de nem szabadna.

A pszichológusok, coach-ok is elmondják mindenhol, hogy mindenki a saját gondolataiért, érzéseiért, tetteiért felel.

Nem a másik fél gondolataiért!

Ha a másik nem képes feldolgozni egy szakítást akkor forduljon szakemberhez. Nem szégyen az. De ne a másikban keltsen bűntudatot ha az el akarja hagyni. És a másik fél meg ne hagyja magát érzelmileg zsarolni, ne legyen bűntudata. Egy élete van mindenkinek. Sajnálatból ne kelljen már senkivel együtt lenni.

#4: A partvonalról könnyű bekiabálni, hogy ne érdekeljen másvalaki fájdalma, csak saját magaddal törődj. De ha mondjuk lehúztál valaki mellett mondjuk két évet, s az illető közben depressziós vagy drogfüggő lett, akkor nem biztos, hogy ott tudnád hagyni úgy, hogy ragaszkodik hozzád. Gondolj bele: összecsomagolsz és kilépsz az ajtón, miközben a társad az asztalra borulva zokog. Nem fordulna meg a fejedben, hogy aznap este felköti magát? És ha tényleg megteszi? Utána hogy tudnál tovább élni? Nem gondolnál arra, hogy önző módon cserbenhagytál egy rászoruló embert, pedig lett volna reális esélye, hogy helyrejöjjön, ha mellette maradsz?

Vagy mondok egy megtörtént esetet, amelyről egy ismerősömtől tudok. Egy harmincas éveiben járó, háromgyerekes házaspárral történt meg. A férfi súlyos autóbalesetet szenvedett, nyaktól lefelé szinte teljesen lebénult, bár a kezét egy kicsit tudja mozgatni. De gyakorlatilag egész hátralévő életében ápolásra szorul: fürdetni és etetni kell és mindenféle kezelésekre vinni, amíg csak él, ami simán lehet még további 30-40 év is. Ha a nő helyében volnál, volna szíved otthagyni a rokkanttá vált férfit, azzal a felkiáltással, hogy nem vagy hajlandó 30 egynéhány éves korodtól öregkorodig ápolónőként működni, feladni a karrieredet, feladni a szexuális életet, feladni a nyári pihenéseket, feladni az élet megannyi szabadságát? Ha így tennél, nem éreznél bűntudatot, amikor egy másik férfi kezét fogod, hogy cserbenhagytál valakit, aki szeretett és aki a szeretetedre szorult?

Egyszóval egy társkapcsolat, ha már a kötődés kialakult, mindig felelősség is. Eredetileg a házastársi hűségeskü is erről szól. Az elején még nem gond elutasítani valakit, ha az illető nem tetszik, de a meglévő kapcsolatból kiszállni már nem mindig olyan egyszerű, mint az elsőre látszik. Sokszor olyan kelepce-helyzetekhez vezethetnek a kapcsolatok, amelyekből kitörni szinte lehetetlen.

#6:

Értem amit írsz és bizonyos szempontból igazad van. Főleg egy balesetből adódó betegség esetén, mert arról senki nem tehet.

Amit írtam, nem én találtam ki, hanem szakemberek mondják.

De ha pl. valaki alkoholista vagy drogos és folyamatosan öngyilkossággal fenyegetőzik ha elhagyják, az az ő baja, kérjen segítséget erre szakosodott emberektől.

Mert ezek szerint KÖTELEZŐ egy drogossal együtt élni, mert ő zsarol, hogy öngyilkos lesz és az az én felelősségem? Így kell leélni valakinek az életét?

Igen ezek kemény döntések az életben, ezért is nehéz a párválasztás.

Ha egy házasságban a másik megbetegszik az teljesen más, nem keverendő ide!

Szerencsére én még nem kerültem ilyen függő helyzetbe, és remélem nem is fogok. De amit leírtam, nem én találtam ki.

Szakemberek segítségét kell kérni, mert ők ezt tanulták.

Nem hinném, hogy Prof. Dr. Bagdy Emőke azt tanácsolná hogy soha ne hagyd el a párod, mert ő "depressziós és az asztalra borulva zokog"- hogy téged idézzelek. Az nem megoldás, ha így a másik "elveszi az életedet és sakkban tart" (az autóbalesetes beteget ne keverjük ide). Hosszú távon így mindenki boldogtalan lesz.

De ha a "problémás fél" folyamatosan a másikba kapaszkodik (energiát vesz el tőle), nem hajlandó kezeltetni magát, akkor az felnőtt emberként a SAJÁT felelőssége. A másik nem a kijelölt gyámja....

Nem magyarázom tovább, mert nincs értelme. Az emberek nem egyformák. Rengetegen élik le az életüket érzelmi zsarolásban úgy amiről te is írtál, és vannak akik egyszerűen szakítanak/válnak és élik tovább az életüket. Lehetne taglalni oldalakon át, hogy ez a gyerekkorból hozott kötődési mintáinkon is múlik, vagy hogy ki milyen kapcsolati mintát, dinamikát "tanult el" a szüleitől, vagy kinek milyen a személyisége, ki mennyire lelkizős, kire hogyan lehet hatni mennyire befolyásolható stb, stb, lehetne reggelig elemezgetni.

Mindenesetre szerintem éljen mindenki úgy ahogy neki megfelel, csak leírtam a 4-es válaszomban hogy én nem tudnék ilyen "rabságban élni", de sok ember tud (az ő dolguk).

#7: A pszichológia eleve nem egzakt tudomány. Párhuzamos és egymásnak szögesen ellentmondó irányzatok vannak, amelyek egymás mellett élnek. Emiatt szinte minden álláspont mellett és ellen kiálló szakembert is lehet találni. S persze mindenki azt a szakembert szereti olvasni, aki a saját nézetével megegyező nézeteket vall, hogy igazolja magát. Bagdy Emőke pedig egyébként is csak itthon híres, nemzetközileg abszolút semmi neve nincs. Most utánanéztem: az Amazon-on egyetlen könyve sem található meg angolul, ami jelenleg a pszichológia abszolút uralkodó nyelve. Nem véletlenül. Én személy szerint nem is kedvelem az írásait és hanganyagait. Kritikusan kell olvasni mindent, s nem szabad hasra esni attól, hogy valaki professzor lett Magyarországon. Ha pszichológiában valami tényleg értékeset akarsz olvasni, amely valóban kiváló, éleslátó koponya szüleménye, olyasvalakitől olvass, akit megkérdőjelezhetetlenül a valaha élt legnagyobb pszichológusok egyikének tartanak a világon: mondjuk Carl Rogerst, vagy Carl Gustav Jungot. A helyedben én a "népszerű pszichológia" kategóriába tartozó írásoktól inkább tartózkodnék, még akkor is, ha professzor írta.

De mindettől eltekintve a pszichológiát egyébként sem szabad összemosni az etikával. A pszichológia tudománya a lelki jelenségek mechanizmusairól szól, és nem arról, hogy milyen döntés etikus és mi nem az. A pszichológia tehát a lelki jelenségek miértjeire adhat csak választ, illetve lelki folyamatok kimeneteit jósolhatja meg valamilyen valószínűséggel, vagy hatékony lelki megküzdési módszereket javasolhat. Arra semmiképpen nem adhat közvetlen választ, hogy egy etikai dilemmában hogyan döntsünk. Márpedig a társunk elhagyása sokszor jóval nagyobb mértékben etikai kérdés, mint pszichológiai. Lehet, hogy egy számunkra lelkileg terhesnek bizonyuló kapcsolatban NEKÜNK az a legegyszerűbb, legkényelmesebb, ha otthagyjuk az illetőt, aztán elolvasunk néhány Bagdy Emőke könyvet, hogy megnyugtassuk magunkat: jól cselekedtünk. De ha etikailag fejlett módon akarunk élni, akkor minden döntésünkben figyelembe kell vennünk azt is, hogy azzal MÁSVALAKINEK mennyi szenvedést okozunk, mennyire rontjuk az életminőségét. A felelősséget nem tolhatjuk mindig teljes mértékben át a másik félre. Éppúgy, mint ahogy etikátlan a vak koldus kalapjából kilopni a pénzt, mondván, hogy úgyis összegyűjti a kenyérre való pénzt a nap végéig, simán etikátlan lehet bizonyos helyzetekben azt mondani, hogy faképnél hagylak, valahogy úgyis elboldogulsz majd nélkülem is, ha pedig felkötöd magad vagy idegroncs leszel, az teljesen a te felelősséged. Persze az önfeláldozás az egyre inkább individualista, "én akarom jól érezni magam a bőrömben és más nem érdekel" jelszavú kultúrában nem dívik; de nekem az a nézetem, hogy az életünk egy küldetés, amit teljesíteni kell akkor is, ha az nehéz. Ennek a küldetésnek egyébként szerves része az is, hogy fejlődjünk, a fejlődés legfőbb motorja pedig éppen az, hogy megnyitjuk magunkat a minket ért tapasztalásoknak, beleértve a mások által számunkra nyújtott mindenféle tapasztalásokat is. Az igazán teljes élet nem attól teljes, hogy elmenekülünk a kellemetlen tapasztalások elől. S aki megnyitja magát mások lelkének, az segíti mások fejlődését is, azaz az ő élet-küldetésüket is segíti. Az élet nem elsősorban arra való, hogy örömöket keressünk benne, hanem hogy teljessé tegyük azt. Ahogy Rogers is leírja egy könyvében, a jó életet nem a boldogság vagy élvezetesség jellemzi legjobban, hanem az olyan jelzők, mint a tartalmasság és az értelmesség. S a csodás az egészben az, hogy igazából ez az igazán boldog élet kulcsa is: ha minden nap végén azt tudom mondani, hogy a világnak jó, hogy ma itt voltam benne.

#8:

Köszönöm, hogy leírtad a gondolataidat.

Annyit írj meg még légyszi, hogy akkor te hogy oldanád meg azt a problémát ha pl. van egy házastársad akivel már minden létező módon bebizonyosodott hogy nem tudtok együtt élni (többször próbáltátok megjavítani) és te el szeretnél válni, de a másik fél egyedül életképtelen, kapcsolatfüggő, érzelmileg zsarol, hogy öngyilkos lesz ha elhagyod stb..

Akkor te ilyen esetben leélnéd az egész életedet vele?

Úgy, hogy te is belerokkansz pszichésen abba is ha vele maradsz, és abba is ha zsarol anyagilag vagy az öngyilkossággal.

Akkor te ezt hogy oldanád meg?

Szeretőt tartasz, akit rejtegetsz a nagy nyilvánosság előtt (elvégre házas vagy)? Vagy szerinted mi a jó megoldás?

Hagyjuk most a pszichológiát!

Szerinted mi az egyenes út, zsarolások, képmutatás, hazugságok nélkül?

Vagy éltek boldogtalanul, előbb vagy utóbb belebetegedve ebbe a kapcsolatba, mert az úgy "etikus"?

Te ezt a helyzetet konkrétan hogy oldanád meg?

Amúgy csak példaként írtam Bagdy Emőkét, mert ő ugrott be, de csak egy könyvét olvastam. De majd legközelebb áttérek Jungra, köszi az ajánlást.