Naiv lennék, nincs kiút?

Nemrég volt a 12. hónapja, hogy kapcsolatban vagyok párommal. Minden tavaly, 2021. júniusában kezdődött, amikor megtaláltam egy platformon, amire sajnos már nem is emlékszem, hogy mi volt a neve. Lényeg a lényegben, hogy nagyjából egy hónapig nem is beszélgettünk, utána viszont végre visszaírt, és azóta nem telt el olyan nap, hogy ne beszéltünk volna legalább pár mondatot egymással akár a nagy semmiről is.

Eleinte minden rendben ment, meg volt a varázsa az egésznek, ami minden történet elején még megtalálható. Minden rendben volt, bár voltak akkor is olyan dolgok, amik vörös zászlóként figyelmeztethettek volna időben. Úgy gondoltam, hogy menthető a helyzet, csak idő és sok belefektetett munka kell majd. Eleinte csak havonta egyszer találkoztunk talán, ebből az időszakból az maradt meg, hogy minden egyes alkalommal elmondta, hogy úgy rágyújtana és, hogy inni akar. Mindezt azután, hogy rengeteg ájszakán át ápolgattam a lelkét, hogy amiatt, mert bántották nem kell önmagát is és a szeretteit is bántania. Természetesen ezt nem ilyen közömbösen, én is rengeteg rosszat megéltem már, szüleim válásán keresztül anyám halála után elkerültem a lehetőségek földjéről, még is próbálom tartani magam és építeni a jövőmet.

Minden kedves cselekedetemre rákontrázott én még is képes voltam ezt higgadtan kezelni, nem sokkal azelőtt kezdtem el egyetemre járni és egyedül, a kutyámmal élni ami nekem maga volt a megváltás, emiatt rengeteg erőt tudtam nyerni a mindennapokból.

Ezt követte, hogy minden héten kedden eljártam hozzá, ami nekem nagyjából 14-16 órámba került aznap és nem elhanyagolható összegbe is a jegyek és a mindig vitt ennivaló, apró meglepetéseknek köszönhetően. Ezután elkezdtünk minden alkalommal, amikor nálam volt csókolózni például filmezések közben, ugyanakkor abban az évben még nem feküdtünk le. Olyan december környékén megelégelte, hogy mindig megkérdeztem, hogy akkor most már végre hivatalosan is egy pár vagyunk? (Ezt szinte mindig sértődés és 'most felszívódok, mindent elrontottál' követte) Ettől kezdve vagyunk együtt, ami tavaly decemberre tehető, viszont most már egyre inkább azt érzem, hogy minimum elsiettünk pár dolgot. Következő év februárjában összeköltöztünk, azóta megindultunk a lejtőn. Eleinte tele voltam motivációval, az egyetem keretén belül lehetőségem lett volna katonáknál ejtőernyős képzésen tanulnom, miatta viszont lemondtam róla, mert kiakadt, hogy neki ez nem tetszik mert veszélyes rám nézve. Szerettem volna magánvállalkozó lenni mindegy volt, hogy sikeres leszek-e, vagy sem, mivel az motivált, hogy ha százból egy tervem is összejön az legalább nagyot fog ütni. Lebeszélt róla, mivel csak vinné a pénzt, ami nem mellesleg az enyém volt. Elköltöztünk, mivel penészallergiás vagyok és az albérletben ahol éltünk elterjedt a penész és a főbérlő nem akart ezzel semmit kezdeni és a kezem is megkötötte. Következő hétvégén egy borzalmas helyen kötöttünk ki, ami több, mint fél milliómba került, hogy egyáltalán beengedjenek. Szegedi kis albérlet árakkal persze ez normális, de a jelenlegi helyzetben megengedhetetlen. Megleptem a születésnapjára egy kiskutyával amíg nagyjából rendben volt minden, neki szüksége volt műtétre, képtelen volt felvenni a telefont és felhívni a hivatalt, hogy kiutaljanak neki családi pótlékot visszamenőleg, mai olyan nagy összeg volt, hogy fedezte volna a teljes műtétet. Ezért is engem okolt, hogy erőltetem, ezért nem akarja. Mióta ismerem, egyetlen egyszer nem nekem kellett helyette telefonálnom, vagy ügyet intéznem. Természetesen azóta ismételten rosszabb lett minden, nem érettségizett le mert nem akart eljárni és ismét költöztünk, csak ekkor az apámhoz, mert már nem bírtam anyagilag ezt az egészet. Eladósítva, betegen (migrén rohamjaim egyre erősödnek mellette, nem ritka, hogy pár mondat után már alig tudok megállni a lábamon órákig, emellett ázik a szoba fala, ami a sőlyos allergia miatt mérgezéshez vezetett nálam), munka és otthagyott egyetemmel mai napig folyik ez a néhai rémálom. Jelenleg próbálok talpraállni, de ez minden egyes hetemre elmndható. Mindig is érdekelt a túrázás, a vadon szava :) de erről tegnap lettem lebeszélve. Ma, amikor szerettem volna megjavíttatni a régi írógépemet de nem találtam elhatároztam, hogy szerzek egy másikat, hogy egy másik régi vágyam, az írás áldozata lehessek, ugyanakkor ez is probléma neki, mert hangos és nehogy szerezzek egyet.

Mindkét alkalommal amikor munkám volt az elmúlt év során és otthagytam, mert nem bírtam a nyomást ami mindkét oldalról rám nehezedett megkaptam, hogy ő bírta volna és, hogy nem hagyta volna ott. Persze soha nem tett kettőnkért vagy legalább a szeretteiért erőfeszítést. Minden egyes beszélgetésünk arra megy ki, hogy bűntudatot keltsen bennem és elveszi a kedvem az adott megtalált hobbitól. Pedig keservesen keresem a kiutamat, a kiutunkat.

Nem tudom, hogy képes lennék-e valaha azt mondani neki, hogy vége. Lelkileg elkezdtem függni tőle és úgy látom ez okozza a vesztemet. Több, mint 6 hónapja nem láttam hármunkon kívül élő embert egy vásárlásnál tovább, azt is rosszullét övezte.

Rendszeresen ignorálva vagyok, olyankor ne szóljak hozzá. Eleinte kedvesen próbáltam beszélgetni vele, később erősebben, hogy de csak azért is oldjuk már meg a gondokat, egy ideje viszont csak elvonulok a kis világomba és szó szerint csak bámulom az üres kijelzőt órákon át.

Nem tudom, hogy van-e kiút..