Nagyon papucsnak érzem magam. Vajon megérte így megalázkodni?

sziasztok!

A párommal lassan egy éve vagyunk együtt. Az utóbbi időben viszont csak veszekedtünk állandóan, míg végül az egyik ilyen alkalommal szakított velem, mert hogy ő nem bírja a folytonos vitákat. Én tudomásul vettem, nem akadtam ki, nem rendeztem jelenetet. Nem voltam annyira lelombozva, viszont ahogy jött az este, egyre rosszabb lett minden...szörnyű ilyenkor otthon ülni és nem csinálni semmit. Egyik ismerősömmel elmentem kocsmázni. Este 10 körül írt a lány egy sms-t, hogy hiányzom neki. Amikor hazaértem, válaszoltam neki, hogy miért írta ezt. Erre ő pedig azt mondta, hogy szeret, hiányzom neki, de elege van a vitákból, és hogy csak egy gyenge pillanatában írta...Erre én felhívtam, mert utálom ha húzzák az agyam. Ő épp valami koncerten volt, mondtam neki hogy találkozzunk, nem érdekel mennyi az idő. Végül is belement. Amikor meglátott, sírva ugrott a nyakamba, és még vagy egy fél órát bőgtünk egymás vállán. Ő beismerte, hogy hülye volt, és hogy nem akar elveszíteni. Én mondtam, hogy ugyanígy vagyok vele. Eldöntöttük hogy nem lehet vége. Amikor megnyugodott, akkor ugyanazt mondta, amit aznap délután, hogy szeret, imád, DE a vitákból elege van. Én azt reagáltam, hogy bizonyítsa be, hogy az hogy hiányzom nem csak egy egyszerű fellángolás volt, és hogy tényleg kellek neki, azért amilyen vagyok, és azért aki vagyok, és nem csak az ölelés, a csókok, a törődés, meg a szex hiányzik neki. Ő egyre csak azt hangoztatta, hogy ő nagyon fél, hogy megint csak veszekszünk. Erre én: de mi van ha nem? Legalább adna nekünk egy esélyt. Gyakorlatilag én beszéltem rá, hogy legalább próbáljuk meg. Én nem fogom kritizálni azért a dologért, amiből a viták indultak ki mindig. Korántsem fogom még elfogadni, de nem szólok be érte. Max. akkor fogom elfogadni, ha bebizonyítja nekem, hogy szeret, hogy tényleg kellek neki. Világosan a szemébe mondtam, hogy én azt várom el tőle hogy teperjen értem, hogy küzdjön meg értem bármi áron. Hogy lássam rajta hogy kellek. Végül ebben maradtunk. Így utólag átgondolva viszont nagyon szégyellem magam, hogy én helyből ugrottam mint egy kiskutya, hogy beszéljük meg. De hát szeretem. Fontos nekem. Nem akarom elveszíteni. Viszont nagyon papucsnak érzem magam. Végeredményképp ő szakított velem, és én könyörögtem magam vissza, mert ő olyan könnyen feladta volna. (Mondtam neki, hogy ha szeret, akkor legalább adjon kettőknek egy esélyt, és ne meneküljön el. Erre megint az volt a reakció hogy ő nagyon fél hogy megint veszekedni fogunk) Kíváncsi vagyok a véleményetekre, és hogy szerintetek lehet-e ebből még valami jó. Én nagyon úgy érzem magam, hogy megalázkodtam előtte, de elég mélyen. És csöppet manipulálva érzem magam...

[pasi/18év]