Tényleg kibírhatatlan helyzet, vagy bennem van hiba?

24 éves vagyok, van egy 8 hónapja tartó kapcsolatom, a barátom 25 éves. Még nem lakunk együtt, én egyedül (de nem saját házban), ő pedig az anyukájával lakik.

Próbáltuk eddig úgy megosztani, hogy fele-fele arányban legyünk egymásnál, de én náluk nem bírom ki.

Kérdés: Tényleg maga a helyzet gáz, vagy nekem nincs toleranciám?

Mikor ott vagyok, alig tudunk kettesben lenni. Munka után én még többször főzök, házimunkát végzek, így sokszor kora este, 6-7 óra tájban találkozunk. Ha oda megyek, mindig van valaki a nyakunkon, vagy az anyukája, vagy a nagymamája. Nagymamája egy héten kb. kétszer csak úgy felbukkan náluk (kulcsa is van), ha épp arra van dolga. Minden héten minimum egyszer arra megyek oda, hogy lépek be a szobába, és nagymama úgy ül a barátom szobájában az ágyon, mintha otthon lenne. Aztán ott van még vagy 2 óra hosszát, és egy percet nem tudunk kettesben lenni. Sokszor úgy érek oda, hogy a barátom épp vacsorázik, vagy mosogat. Ilyenkor, ha a konyhában vagyunk, anyukája odaül a nyakunkba minden áldott alkalommal, akkor is, ha neki semmi dolga nincs ott. Ha egy héten csak egyszer megyek oda, akkor is dettó ez van. Anyukája be-beszól értünk a szobába, hogy a barátom menjen ki, mondani akar valamit, vagy én menjek ki, megmutatja, mit látott az újságban. Én ezért nem is szeretek ott lenni, és a barátom nem is érti, mi ezzel a bajom.

Míg én otthon laktam, a szüleim sosem jártak a nyakunkra, ha jött hozzám egy barátnő, vagy a barátom. Köszöntek, max. beszélgettek velük pár mondatot, de utána mindig békén hagytak.