A legszebb öröm a káröröm?

Volt egy lány, )azaz még mindig megvan, nem halt meg, vagy ilyesmi), akinek a csillagokat is lehoztam volna az égről, hegyeket tettem volna arrébb és akár még nullával is osztottam volna a kedvéért, ám ő, erre nincs non-vulgáris kifejezés, nos szart a fejemre, de jó magasról, aztán egy tőle, vagyis hát egyidősek vagyunk, szóval tőlünk 4 évvel idősebb kokszos állatért, elhagyott, akinek szerintem pénisze sincs, a szó valós és freudi értelmében se, annyit szteroidozik. A turbékoló galambpár, kapcsolata olyan 2 hónapig tartott, a kedves úriember, akit most nevezzünk B-nek... a francba, anoniman vagyok, nevezzük nevén a gyereket, szóval Balázs otthagyta, egy meglehetősen színpadias szakítást követően (lásd részegen, egy másik nővel a nagybátyja háznak alig nevezhető objektumában) a szegény lány, Timi visszatért az én vézna karjaim közé. Pontosabban csak akart, mert, mielőtt bevágtam előtte az olcsó műanyag ajtómat, még a fejéhez is vágtam, hogy megérdemelte ezt a gyomorszájon vágást az Élettől és remélem élete végéig megmarad a nyoma (ezt viszont most tényleg csak freudi értelemben véve). Szóval igazolta a "nincs ló jó a szamár" közmondást, csakhogy ez a szamár már nem egy vakbuzgó patás, aki két szép szemért ölre megy bárkivel.

Szóval, a kérdés csupán a fenti, illetve még annyi, hogy ti hogyan viselkedtetek volna egy ilyen helyzetben? Csakhogy tudjam mennyire vagyok átlagos. Meg még annyit, ti sose örültetek annak, amikor egy általatok utált személlyel valami baj történt?