Alkoholisták (és családtagjaik) van köztetek olyan, aki negyven éves kora után szokott le, alapított családot, és azt vinni is tudja problémamentesen, anyagi biztonságban?

Édesapám, kb 50 volt mikor leszokott.

Én azt mondom aki le akar, az le fog állni a piával, de ehez neki kell akarni! Nagyon nehéz fába vágtad a fejszédet, és bizonytalan a végkifejlet én láttam már olyat aki nagyon eszes ember volt, jó ember, mégis elzűllött. Olyat is aki legyőzte a piát, ezért mondom bármi lehetséges 50-50%...senki sem fogja megmondani hogy ez vagy az lesz biztosra...

Én először fül-akupunktúrára mentem, de nem használt semmit, ahogy véget ért a kezelés, rohantam a kocsmába. Aztán elmentem az Anonim Alkoholistákhoz. Eleinte ennek sem volt eredménye, viszont az jó volt, hogy elfogadták az embert, mert ott mindenki megjárta a poklot (az ital miatt tönkrement az életük, elhagyta őket a párjuk, elvesztették az állásukat stb). Volt aki a partnerével jött, és ez nagyon jó- mármint hogy segíteni akar neki, és nem egyből dobni. Van egy vastag könyvük, a "Big Book", ezt érdemes elkérni tőlük és elolvasni, nekem sokat segített. Van benne sok ötlet, pl. hogy költse el azt a pénzt amit italra szán valami másra(pl. a hobbijára, v.ruhára), egyen csokit (erre ugyanis rossz inni)meg ehhez hasonlók, és sok tanulságos történet meg esetleírás van benne.

Nekem így sikerült leszokni, 8 éve nem ittam egy kortyot sem. A párom akkor is szeretett és most is, de így természetesen sokkal jobb.

Azért szerencsére az "értelmiségi álompasi" és az alkoholista között van még jó néhány köztes fokozat... ;) Amúgy a párod ezek szerint nem csupán alkoholista, hanem többszörösen szenvedélybeteg. Ajjaj! Valóban kell ez neked? Vajon mit tudhat nyújtani? Szerintem az, hogy "nagyon szeret engem" elég sovány vigasz ebben a szituációban. Persze, le lehet szokni a piáról és a szerencsejátékról, de rettentő nehéz, és hatalmas a kockázata annak, hogy akár rövid időn belül, de évek múlva is visszaesik. Ekkor nyilván újból és újból el lehet menni elvonókúrára, de hát ez rengeteg idő, és akkor is bizonytalan a kimenetel. Kérdés, hogy neked, értelmiséginek érdemes-e a legjobb éveidet egy "jó ember"-re pazarolnod, és nem lenne-e inkább bölcsebb egy lényegesen nagyobb perspektívát nyújtó társat keresned. Nem csak uncsik és piások léteznek a világon. Én azért ezt erősen megfontolnám...

Amúgy négy és fél éve ismerek egy csajt - egy időben a barátnőm volt -, aki rendszeresen iszik, többször próbált már leszokni, volt egy-két ígéretes próbálkozása ezen a téren, de megint elvonókúra előtt áll. Nos, én egy darabig támogattam ebben, de végül a szüleire és tesójára hagytam a küzdelmet, mert nem akartam az én életemet is ennek a problémának szentelni úgy, hogy lehet sosem lenne vége...

Kedves kérdező!

Legyen már eszed...olvasd el az én történetemet.

50 éves vagyok, nyelvtanárnő, két gyerekkel, és egy elvált alkoholista férjjel.

31 éves voltam, amikor megismertem a férjemet, aki akkoriban keményen ivott. Mivel nagyon szép lánynak számítottam, sok férfi volt az életemben, akik közül azonban egy se becsült, mindegyiknek teljesítenem kellett.

Ennél az alkoholistánál, akit az én családom minden tagja szintén nem tekintett sokba, megértésre találtam.

Nála nem kellett teljesítenem.

Nem zavartak a kutyái, az, hogy semmije nincs, az albérletét is alig tudta tartani, nem zavart, hogy végzettségben alattam van, neki semmi végzettsége nem volt ugyanis...úgy láttam, intelligens, és a hibái ellenére szerethető ember.

A családommal állandó konfliktusban álltam, most már bánt, hogy nem hallgattam rájuk. Odadobtam mindent, ami fontos volt, csak mert úgy éreztem, ez az alkoholbeteg jólelkű ember elfogad ahogy vagyok, mellette nem kell mindig és mindig többet nyújtanom.

Boldog voltam, amikor egybekeltünk, úgy tűnt, ideig-óráig az ivást is abbahagyta.

Terhes lettem szinte azonnal, az első gyermekünk nyitott gerinccel és különféle hibákkal született, ma már nagyjából teljes életet él, de rengeteg gond volt vele, genetikai károsodások, amik egyértelműen a férjem életmódjából fakadva lettek. A kisebbik gyermekünk egészséges, ám az apja alkoholvágy-genetikáját örökölte, nagyon nehéz időszakom van most vele is, iskolai gondok, függőség, de erről nem szeretnék beszélni, elég magamnak megküzdeni vele.

Amit mondani szeretnék Neked, hogy a házasságunkból egy-két év után eltűnt a rózsaszín köd.

Ottmaradtam a családom neheztelésével, a két gyerekkel, és az alkoholba vissszaszokó férjemmel, nála ekkor még rosszabb lett a helyzet, pókerezni kezdett pénzben.

Egy idő után már az én fizetésemhez is hozzányúlt.

A veszekedések egyre gyakoribbak lettek, az ígérgetések szintén. A gyerekeknek sokszor kellett megélniük kicsiként, hogy apát nem lehet zavarni, mert most hányt, mert alszik, mert részeg.

Nem számíthattam rá, mert nem tudott ellenállni, ha valamit megígért, égreföldre esküdözve, azt pár hónapnál tovább sose tudta betartani, közben egyre nehezedett az anyagi helyzetünk is, mert az alkohol miatt nem talált jól fizető munkát, volt, hogy évekig az én keresetemből éltünk, rám maradt a háztartás, ő annyit nem tett, hogy a gyerekekkel foglalkozott volna.

A családom - ahonnan származom és akiket megtagadtam miatta - a maga módján próbált segíteni, de nem bocsátotta meg nekem a lelkük mélyén, hogy szembehelyezkedtem velük, eldobtam azt a biztos és stabil értékrendet, ami a családunknak generációkon át biztosította a jólétben, ahogy Te írod, gazdag környezetben való növekedést.

A gyerekeimre se tudnak úgy nézni, mint közülük valókra, mert az alkoholista férjemet látják bennük (mivel ő a barna hajú és szemű, a gyerekek külsőre rá hasonlítanak inkább ez ugye a dominánsan öröklődő gén).

Visszagondolok az eddigiekre és minden nap szégyellem magam.

Kérdezem magam, megérte, ilyen naív infantilis víziókért elpazarolni egy életet, csak mert "szeret"?

A "szeret" szükséges, de messze nem elégséges egy élethez, annál sokkal több kell.

A gyerekeimre nézve is bűntudatom van. Sokkal jobb apát találhattam volna nekik, így viszont traumatizált környezetben nőhettek fel, rossz példát látva maguk előtt.

A szüleimmel se találják a közös hangot, mert mások, mint amiben mi nevelkedtünk.

Ezért én vagyok a hibás, mert úgy éreztem, elutasítanak, csak azt láttam, hogy nem örülnek velem, holott örülniük kéne, hiszen milyen szerető emberre találtam.

A testvéreim gyerekei jól tanuló, sikeres fiatal felnőttek és kamaszok, az én gyerekeim, bármennyire is szeretném, sose lesznek olyanok...tudod, mennyire fáj egy szülőnek, amikor látja, hogy a gyereke miatta nem lett sikeres ember, mert a szülője csak a pillanatnyi önző lamúrt látta, és nem tervezett előre, nem akarta látni a problémákat? Itt tartunk most. Próbálom helyrehozni, amennyire lehet, az apjukkal már nem tartják a kapcsolatjukat, nem szeretik. Hárman vagyunk, mert nem akartunk vele élni, neki az igazi társa az alkohol.

Olvasd végig a történetemet, és tedd fel magadnak ennek a fényében a kérdést: MEGÉRI?

Ha tenyleg letezik ilyen buta ember, mint a kerdezo, akkor azt ajanlanam, keressen fel egy pszichologust, vagy mas szakembert, akivel beszelgethet errol, mert mar sorry de normalis ertelmisegi nem vagyik egy nincstelen drogosra. Hat 30 eves vagy, az meg nem kor.

A szerelem ugyis elmulik, aztan nezheted a problemas pasasodat, hordhatdo az elvonora, ha nem ver el neha.

Az alkoholista mindig alkoholista marad!

Akkor is ha nem iszik!

Neked komoly onertekelesi zavaraid lehetnek, ha megelegedsz egy szenvedelybeteggel, csak mert "szeret".

Egy igazi ferfi nem csak szeret, hanem inspiral is, ugy latom a leirasodbol, hogy nem akarsz inspiralt lenni, csak a low-life fazonoddal eldegelni.

Mikor teszi ra a kezedet a vagyonodra?

Ember hat nezzel mar magadra!

4és! Én sem kellettem magyar honban mert szép és kedves vagyok, de sose jöttem volna össze egy selejttel! Így már nincs hitele a panaszod nak, hiszen tudtad milyen ember a párod! Szóval én nem sajnállak, inkább a gyerekeket, akiket ilyen gyerekkornak tettél ki!

Nekem külföldre kellett jönnöm, hogy párt találjak, de megérte!

29 éves, értelmiségi, felsővezető nő és egy 43 éves lepukkant alkesz dugogatja? Ez csak nekem gáz? 20 évesen elhitted a meséket a harmincas pasitól?

Nagyapám 60+ volt mikor letette a piát. Egyik napról a másikra, szó szerint, a cigit ugyanígy 50 körül. Egy nap felkelt és azt mondta, hogy többet nem, és így is lett. 78 éves, korához képest kicsattan...

4:

Remélem tudod, hogy az marhaság, hogy az ex-férjed életmódja miatt született nyitott gerinccel a gyereked. Létező dolog az apai hatás (azaz az apa életmódjának a genetikai hatása), de elenyésző jelentőségű, valószínűtlen, hogy a gyereked emiatt lenne beteg, valószínűbb, hogy simán születetten megvolt nála vagy nálad az erre a betegségre hajlamosító gén.

Az alkoholizmusra való hajlam meg nem bizonyítottan genetikai eredetű, nyilván a szülői minta szerepet játszhat.

De a legnagyobb bajt a történetedben ott láton, hogy nemcfogadod el a gyerekeidet teljesen az ex-férjed miatt. Ha nem teljesítenek olyan jól, mint a testvéred gyerekei, attól még a te gyerekeid, nem kell őket hasonlítgatni.

Hogy mondjak egy példát, engem például nagyon irritált mindig is, amit anyám művelt ezen a téren, 3-an vagyunk testvérek, és sokkal jobb tanulók voltunk, mint apám testvéreinek a gyerekei (anyám egyke), meg úgy egyáltalán az átlagnál. Anyám meg ha nem is nyíltan, ezt igyekezett érzékeltetni. Ez pedig nekem sem esett jól, mert nem versenylovak vagyunk, hát még a rokonok, ismerősök gyerekeinek. Nálam egy embernél nem mérce sem a tanulmányi eredmény, sem a karrierbeli sikerek, egy ilyen tereken sikeres ember lehet ugyanúgy szemét és jó ember is. A problémamentes kamaszkor sem erény szerintem.

6:

"Én sem kellettem magyar honban mert szép és kedves vagyok"

Meg szerény is.