Mi volt a legnagyobb "gödör" amiből kimentettétek a kapcsolatot, és hogyan csináltátok?

Volt távolság, betegség, minden, ami gödörnek tekinthető, egyiknél se láttam azt, hogy ne lehetne megoldani. Mikor már benne voltam a megoldáson gondolkodtam. De egyedül nem lehet, mindig mindent.

Szeretet,Megértés,Türelem,Kompromisszum,Kommunikáció,Akarat, meg minden más.

Miután megkérte a kezem és elkezdtünk gyűjteni az esküvőre, lefoglalóztunk mindent, kifizettük a szolgáltatókat, az albérletünk tulaja kitalálta, hogy ő márpedig eladja a lakást, egy hónapon belül költözzünk. Engem nagyjából egy héttel később rúgtak ki a munkahelyemről, a párom pedig éppen gyűlölte a sajátját, ahonnan így viszont nem léphetett. Elköltöztünk a leendő anyósomhoz, így nem engedhettünk meg magunknak egy másik albérletet, de őszintén szólva nem is akartunk, a létbizonytalanság ilyen körülmények között nem segített volna. Ez a lépés engem kevésbé érintett rosszul, mint a párom, mert őt meg iszonyatosan zavarta, hogy harminc évesen ide jutott, hogy vissza kellett térnie a szülői házba mint egy gyereknek. Ezt a feszültséget csak fokozta, hogy pont elromlott az autó, de nem akartunk pénzt költeni rá, mert az esküvő, és a kedvesem pont az a fajta férfi, aki nem igazán érzi magát teljesen kocsi nélkül, szóval itt határoznám meg az abszolút mélypontot eddigi kapcsolatunkban. Folyamatos veszekedés, feszültség, minden apróságra ugrottunk mindketten, gyűlöltük az egészet.

Aztán elkezdett pislákolni a fény az alagút végén. Én találtam munkahelyet, jobbat is mint a korábbi, ő meg váltott. Szépen kezdtünk helyrerázódni anyagilag. Az esküvő megtörtént, csodálatos volt, utána meg a nászút még inkább, teljesen elfeledtette velünk a korábbi feszültséget, kipihenten és megújulva tértünk haza. Elkezdtünk gyűjteni saját lakásra, úgy néz ki, hogy fél éven belül már költözhetünk is.

Ilyen problémák mellett tulajdonképpen csak az segített, hogy vártunk. Na meg persze a kitartás, és annak a tudata, hogy lesz ez jobb is. Sokat beszélgettünk, sokat sírtunk, de ez nem segített, mert az alap probléma attól még fennállt. Most is még néha feszült a helyzet, mert amúgy az, hogy anyósommal kell együtt élni, tulajdonképpen a gyerekkori szobájában, az a férjem még mindig iszonyúan zavarja, de igyekszünk ez ellen aktívan tenni. Most már azt mondanám, hogy túl vagyunk a legmélyén, és lassanként visszatérünk az eredeti boldog és felhőtlen mindennapokba.

Szia. Mi a férjemmel 10vetélésen vagyunk túl. Én mindegyiknél depressziós lettem. Ő nem éreztem hogy támogatna vagy megértene. Később megcsalt és mikor már nem lehetett tagadnia (olvastam a nővel való smseit) is évekig a szemembe hazudott hogy én vagyok hülye, a csaj is hazudik. ő az áldozat meRTL ilyet feltételezek róla. stb. Évekkel később én is félre léptem. Beadtuk a válopert és utána ültünk le megbeszélni a sérelmeket. Végre hosszú évek után beismerte hogy közel 1 évig viszonya volt a nővel. Azt már tudta hogy én is megcsaltam öt, mert én azonnal elmondtam neki. Rajottunk hogy nem akarjuk elvesziteni egymást és hogy rengeteget kell bizonyitanunk a másiknak.

Elkezdtük a leges-leg elejéről felépíteni újra a kapcsolatunkat. Eddig úgy néz ki hogy sikerült.

Sokkal nagyobb a bizalmuk egymás felé mint ezelőtt bármikor. Sokkal nagyobb a szenvedély is köztünk. És már nincsenek hangos vitáink sem pedig előtte rettentő sok volt

Nagyon nehezen indult a kapcsolatunk. Nem tudtunk normálisan kommunikálni, megcsaltam egy beszámíthatatlan pillanatomban amit rettenetesen megbántam, és ő megbocsátott, de nem tudott bennem bízni, ő türelmetlen volt, ultimátumokat adott, én meg gátlásos voltam és nem tettem eleget értünk. Egyikünk sem volt kész egy komoly kapcsolatra. Nem működött, úgyhogy szakítottunk. De rájöttünk hogy túlságosan szeretjük egymást ahhoz, hogy ilyen könnyen elengedjük ezt a kapcsolatot.

Rengeteget beszélgettünk, megtanultunk kommunikálni, mindketten dolgoztunk magunkon és a kapcsolaton is. Én megnyíltam, ő türelmesebb lett. Változtunk egymásért, és ezalatt csak még szerelmesebbek lettünk egymásba, és itt tartunk most. Azóta erősebbek vagyunk mint valaha, még van előttünk egy távkapcsolatos év, de egyelőre megküzdünk ezzel is, mert rájöttünk hogy együtt akarjuk leélni az életünket.

Kapcsolatunk 15 hónapos, az első 3-4 volt egyedül idilli. Nála bejelentkezett az ex, felkavart mindent. Megcsalás lett belőle. Lezárta az exet, velem akart maradni, fogal-körömmel akarja a kapcsolatot, dolgozott is sokat magán/a kapcsolaton.

Én viszont beültem a sáros dagonyába, elkezdtem mindenen felkapni vizet, féltékenykedtem, ellenőriztem, veszekedést gyártottam, hogy figyelmet csikarjak ki, elrontottam a saját születésnapom, amiért ő kitette a lelkét, hogy meglepjen.

Úgy érzem, végre leesett, hogy a saját szerencsétlenségemért csakis én vagyok a felelős. Létom, hogy mennyire küzd értünk és végre pár napja nálam is bekövetkezett a szemléletváltás, elkezdtem elengedni a sérelmeket, komolyan foglalkozok az elengedés, megbocsátás és belső harmónia megteremtésével. Végre megértettem, úgy érzem, hogy csakis én vagyok már az akadálya annak, hogy ez működjön.

(Nem kérek szentbeszédet arról, hogy hülye vagyok, hogy adtam neki egy második esélyt, ezt eldöntöttem és kiállok a döntésem mellett. Az élet nem fekete-fehér.)

Távkapcolatban éltünk akkor még, és nekem rohadtul elegem lett otthon mindenből, és szó nélkül leléptem egy délutánra, minden életjel nélkül.

Na, akkor este megkaptam a magamét, hogy egy "majd jövök" üzenetet küldhettem volna, és utálja, ha ignorálják.

Továbbá azt is mondta, hogy gondolkodik rajta, hogy nem is jön haza, mert nins értelme utazni 12 órát, ha leszarom.

Mivel pár országgal odébb voltunk, nem tudtunk átugrani, hogy megbeszéljük, így eléggé necces volt a helyzet.

Persze eljött, és már délelőtt letisztáztuk.

Tényleg szemét voltam, szóval megértettem a kiakadását.