Ti mi szólnátok egy ilyen vallomáshoz?

" Tudom, hogy hibásak vagyunk, hogy rengeteg okunk van arra, hogy ne szeressük többé egymást. Megbántottalak a szavaimmal, a tetteimmel és a közönyömmel. Jobban kellett volna küzdenem a figyelmedért, a szeretetedért minden egyes nap. Minden nap el kellett volna mondanom, hogy mennyire felnézek rád, hogy mennyire tisztellek és hogy milyen szenvedéllyel szeretlek téged! De nem tettem, mert falakat húztál magad köré, ami az én hibám. Hagytam, engedtem, hogy ez megtörténjen és teljes szívemből sajnálom, hogy engedtem idáig fajulni a dolgokat! Mikor már nem is beszéltünk egymással, mégis ott feküdtünk egymás mellett, az maga volt a pokol. Annyi mindent akartam mondani, elmesélni az élményeimet, a sikereimet, és a kudarcaimat is. De féltem! Féltem attól, hogy falakba ütközök, hogy nem válaszolsz, de a legjobban attól, hogy közönnyel reagálsz, ami csak még jobban szétválasztott volna minket! Így is vége lett. Sajnálom a rengeteg ki nem mondott szót, a rengeteg elszalasztott ölelést és csókot! A legjobb barátom voltál, a nagybetűs Ő, és a szívem darabokra hullott, mikor el kellett hagynom a közös otthonunkat! Nem tudtam maradni. Képtelen voltam. Fájt ez az üresség és az, hogy elcsesztük! Tudom, hogy rendbe tudnánk hozni, de egyedül kevés vagyok! Kellesz hozzá! Kellesz nekem! Szükségem van rád minden egyes nap! A szívem örökre a Tiéd lesz, a Tiéd marad! Szeretlek téged az utolsó lélegzetvételig! Szeretlek!"