Miért visel meg ez ennyire?

2 hónapja szakítottam egy lánnyal, több, mint két év után. Több oka is volt annak, hogy ezt megléptem, de talán a fő az volt, hogy már nem voltam belé szerelmes és nem tudtam elképzelni vele a hosszútávú jövőmet. Emellett még volt pár apró hülyesége, ami zavart, de azt inkább nem részletezném. Talán egy fél mondatban összefoglalva mindent: nem voltam vele boldog.

És nyilván ez a helyzet egy ideje már fent állt, szóval úgy gondolom hogy jól döntöttem, amikor ezt megléptem.

Viszont azóta nagyon durva, amin lelkileg keresztülmegyek. Az első 2-3 hétben tök jól voltam, felszabadultam, viszont azóta nem vagyok önmagam. Ha nem valami társaságban vagyok, akkor garantáltan itthon depizek, olvasgatom a régi chatelésünket, nézegetem a képeit. Tudom, ez a lehető legrosszabb, amit csinálhatok most, de egyszerűen nem bírom megállni. Lényegében a ,,józan énem" és a ,,kattant"énem egy belső harcot folytat. Előbbi azt mondja, hogy jól döntöttél, majd az idő segít, meg amúgy sem voltál mellette boldog, míg utobbi azt mormolja nekem folyton, hogy sosem fogsz mégegy ilyen szép lányt találni, sosem leszel már igazán boldog és még jó sokáig otthon fogsz magányoskodni.

Bőven azt hittem, hogy ennyi idő után már túl leszek rajta, és le fogom magasról sz.rni, erre ma megtudtam hogy már ő más srácokkal randizgat, talán eggyel már össze is jött. Ez meg még inkább azt érezteti velem, hogy basszus én szakítottam, egy időt együtt voltunk és ez az egész nem is jelent már neki semmit sem. Persze a valóságban gondolom csak irigy vagyok arra, hogy ő megtalálta a boldogságot ilyen hamar én meg nem.

Viszont én még nem állok készen egy kapcsolatra, mert nem vagyok se túl rajta, se lelkileg rendben.

Szóval csak nem értem, hogy miért engem visel meg ez az egész, amikor én szakítottam, és én sokaltam be a kapcsolatunkkal?

Bocsi, hogy ilyen hosszú lett, meg össze-vissza, csak mindenféle dolog kavarog most bennem.

20/F