Még szeretem, vagy csak magányos vagyok?

Két évvel ezelőtt szakítottunk. Én kezdeményeztem, mert úgy éreztem, hogy már nem szeret, nem működik, nincs közös jövönk. Mindketten követtünk el hibákat a kapcsolatban, amiket nem kellett volna. A párkapcsolati tapasztalatlanság, anyagi gondok is tépázták a kapcsolatot. A pénzügyek miatt részben távkapcsolat is lett a vége, amit már végleg nem tudtunk kezelni. Nehéz volt szakítani, mert szerettem, de úgy éreztem, hogy ez a helyes út.

Majdnem minden nap eszembe jut. Néha előjön az álmaimban, ami rendkívül valósághű. Gyenge pillanataimban elsírom magam, mondván, hogy nem így kellett volna végződjön. Ismerek olyanokat, akik nála jobban néznek ki, okosabbak, kedvesebbek, én mégis inkább az exemmel lennék újra, mert nem is tudom, volt benne valami különleges.

Mindezek ellenére viszont nem vetem meg, hogy másokkal ismerkedjek. Szívesen találkozom új emberekkel, örömmel beszélgetek, randizok, szóval nyitva van előttem az ajtó. Az más dolog, hogy intorvertált, csendes személy vagyok, kevés baráttal, gyenge szociális érzékkel, így csak néhány új embert ismertem meg, olyat, aki tutira szingli, egyet se, randim nyilván nem volt. Pedig kimozdultam a rókalyukból, járok ide-oda, de személyesen nem megy, a társkeresőket meg már hanyagolom rossz tapasztalatok miatt.

Szóval még mindig bennem van a múlt sérelme, mintha nem tudtam volna teljesen elengedni az exem, de szívesen ismerkednék, de nem tudok. Azért akarok ismerkedni, hogy elfelejtsem az exem? Nem is szabadna randikon gondolkodnom, amíg nem zártam le magamban a volt kapcsolatomat? De a régi szerelmet csak egy új szerelem tudja feledtetni, nem? Csak azért jut még állandóan eszembe, mert nem volt, ki elfeledtesse, vagy nem tudtam magam túltenni rajta?