Akkor voltam boldog, mikor boldogtalan... magamnak okoztam ezt a paradoxont?

Adott egy szakítás (nevezzük első szakításnak), ő szakított velem. Utána még hónapokig rosszul voltam, rám nem jellemző módon még randit is mondtam le, annyira nem érdekelt más. Aztán túltettem magam, és jött is a következő partner. Viszont vele én szakítottam (pontosabban egyéjszakás nem folytatása, pedig lett volna mit, nevezzük második szakításnak), amit pedig megbántam. Ugye ahogy kell, több időt gondolkodom azóta a dolgokon, mint akkor, mikor meghoztam a döntést (visszaút nem volt, beszéltünk azóta kétszer-háromszor, ő nem akar 2. esélyt adni, senkinek nem ad).

És eljutottam oda, hogy rájöttem: inkább visszamennék az első szakítás boldogtalan világába, mert még az is jobb volt egy nem létező jövővel, hogy jönni fog a következő - csak azt már én fogom elrontani. Tudom, ilyen időutazós, múltváltoztatós hülyeségen semmi értelme gondolkodni, de nem tudok másra. Mármint nem vagyok olyan rosszul, mint az első szakításnál, amikor tesi gondjaim is voltak (étvágytalanság, hányinger, 5 kg mínusz), hanem az a tudat zavar, hogy ezúttal magamnak okoztam a bajt, sőt, nagyon nagyot, mert tényleg az igazit dobtam el magamtól.

Ja, és mindez azért fontos, mert azóta is voltak partnerek, de egyikük sem volt olyan, mint ő (az első szakításra, aki velem szakított, már egyáltalán nem gondolok), és velük is volt, hogy én szakítottam, vagy döntöttem úgy, hogy nem jövünk össze, de őket egyáltalán nem sírom vissza, és ez a nagy különbség.

Tehát kezd megborulni a múltérzékelésem, hogy a második szakítás utáni hiány (és főleg az ok, hogy én okoztam) és egyedüllét odáig fajul, hogy az első szakítás utáni depressziót már szinte visszasírom, hogy bárcsak újra átélhetném. Sőt, szinte az egész múltam átíródik ezzel, mert korábbi más nagy problémám (pl. pénzügyi, mikor még egyedül voltam, vagy egyéb családi (tragédia), netán munkahelyi, lakhatási) mind eltörpül, úgy érzem, hogy bármi történt (okoztam akár én vagy más), semmit nem jelent, csak a mostani lelki nyomorúság.

Tehát a lényeg, hogy lassan átíródik a fejemben a múlt... és ez ijesztő.