Szakítanunk kell úgy érzem, intelligens férfi, őszintén meg lehet vele beszélni az okot?

Bármennyire is szánalmasan hangzik, de szeretném, ha ő is "épülne" ebből az esetből, vagy megértené picit egy felnőtt nő gondolkodását, érzésvilágát, vagy hogy egyáltalán mi kell egy kapcsolatba.

Nem lesz könnyű, mert a barátja is azt mondta, hogy ő jól érzi magát a kapcsolatban. Persze, jól érzi magát, ez világos, mert az ő igényei azért teljesülnek, de szó se volt soha arról, vajon az én érdékeim érvényesülnek-e? Hasonlót akarunk-e? Semmi.

Szóval, làtom rajta, az életvitelén, hogy nem áll készen egy komoly kapcsolatra. Ragaszkodik mindenhez, ami ő volt, olyan érzésem van, hogy ő éli az ő életét, én az enyémet, heti kétszer összetalálkozunk, de ennyi. Ez nem fejlődött 3/4 év alatt semmennyit. Nem érzem, hogy ennél többre kellenék, vagy hogy igazán hiányoznék, vagy hogy értékes lenne a személyiségem, vagy úgy egyáltalán érdekes annyira, hogy a lényem fontosabb lenne a testemnél. Családjainkkal nem találkoztunk. Pár órás taliknál nem volt több. Olyan szinten sem beszéltünk a jövőről sosem hogy mi lesz velünk két múlva. Hogy töltenénk el valahol egy hosszú hétvégét. Vagy egy olcsóbb nyaralást (annyira nincs pénzünk sajnos).

Ő igyekezett bevonni a saját világába (nem élem a hobbijait, de nyitott akartam lenni), ő viszont minden egyes programötletemkor látványosan, vagy kimondva is unatkozott... azért meg kell értenie, hogy ha nem nyitott a másik életére, világára akkor az úgy semmivel se több; mintha magányos lennék. Csinálok mindent, nélküle. Én sem vagyok jelen az ő életében.

Persze most hibáztatom magam, mert le se voltak fektetve a keretek, hogy miért is vagyunk együtt, mit akarunk, stb. Csak ilyen kerettelen bizonytalanságban hadd ne kelljen létezni, ha nem muszáj.

Látok ismerősöket, megtalálták életük szerelmét. Annyi mindent csinalnak, annyi minden történik velük, pikk-pakk összecuccoltak es kimondták hogy érzik, ő az igazi. Hát itt semmi ilyennek a szikrája se.

Vagy velem van a baj, hogy azt akarom érezni, a másiknak nagyon fontos vagyok, hogy nagyon szeret, nem kérdés mennyiszer, mi módon fejezi azt ki, meg lehet vele beszélni. Megkérdeztem miért szeret: "a férfiak ezen úgy konkrètan nem szeretnek elgondolkodni". De azért kèrdeztem meg, mert igazán sosem dicséri a személyiségem, (tudom, van akinek ez nem is a szeretetnyelve), úgy pozitív megerősítést nem kapok. Ilyesmikre gondolok, "de jó volt ez, csináljuk máskor is".

Csak ez belőlem is kihozza a rosszat, én se tudom megdicsérni, nem tudok a lelki dolgaira rákérdezni, mert úgyis csak lerázza ezeket. De sokat beszél a gyerekkoráról, csak arról nem ami most kéne fontos legyen és ez is olyan fura.

Eszméletlen jó pasi, tényleg mint egy görög szobor. Ezt mondanám neki, hogy "nem tudlak elérni, nem engedsz be, távol vagyok tőled és ìgy nincs meg az a mélység sem, amire alapozni lehet. Plusz neked sem kell beèrni valakivel, akivel azt érzed, nem tudsz dönteni, nem tudod elképzelni a jövőt."

Mert én úgy érzem nekem itt nincs szerepem, csak egy "kellék" vagyok.