Bántad már meg hogy, szakítottál a szerelmeddel a múltadban vagy hagytad őt elmenni?

Én nem hagytam elmenni, hanem konkrétan elüldöztem.

Amikor megismertem akkor benne volt egy nem működő kapcsolatban,mi meg barátok voltunk. Aztán elkezdett többet érezni,ami kölcsönös volt. A távolság nagy akadály volt közöttünk. Na meg mindig kidobta a barátját,aztán visszafogadta. Engem meg lerázott.

Ez pár alkalom után bennem hagyta a tüskét, amikor pedig meg akarta velem próbálni,addigra elég megkeseredett voltam. Az életem se állt a legjobban.

Az a durva, hogy ezen az oldalon osztott ki valami kérdés alatt kb. 12-13 év alatt és úgy kezdtünk el végül msn-en beszélgetni.

Órákon át beszélgettünk és teljesen egy hullámhosszon voltunk,vele nem kellett agyalni hogy miről beszélgessünk.

Bánom, hogy nem próbáltam jobban akkoriban, de az életem rendbejött, viszont vele nem biztos hogy így lett volna.

Szerintem ő volt életem szerelme.

Az az igazság, hogy ha 2 ember külön van x ideig akkor nem együtt változnak, hanem egyénileg és lehet, hogy akik az elején passzoltak, sok év után már nem biztos hogy fognak. Szerintem sok házasság is így megy tönkre, az emberek elengedik a férjüket/feleségüket, már a kapcsolatban. Nem figyelnek rá, nincs kommunikáció és elkezdődik ez a külön megváltozás.

33/F

En minden kapcsolatomban kitartok az utolsókig. Akkor is ha értelme sincs erőltetni.

Mert nehéz másikat találni.

Én hagytam elúszni életem szerelmét, mégha ez sokaknak nyálasnak is tűnik. A mai napig ő a NŐ számomra minden tekintetben. Az élet mindig közbeszólt. Először 6 évig nem is tudtunk egymásról, aztán a véletlen folytán újra beszéltünk. Ugyanaz az érzés előjött. Mindketten már komoly kapcsolatban, gyermekkel. Azóta voltunk egyedülállóak, de nem egy időben. Hibás döntések sorát hoztuk. De immár 7 éve folyamatosan tartjuk a kapcsolatot és ugyanazt az érzést érezzük. Nem szentimentális hülye duma, hogy egymásban valóban megtaláltuk, amire mindig vágytunk. Minden téren...

Jön a kérdés tudom, hogy miért nem lépünk akkor egyszerre ki minden olyanból, ami gátolja azt, hogy mi ténylegesen egy pár legyünk...de ennek is oka van, amit nem fejtenék ki.

De a válaszom az, hogy igen, hagytam elmenni az igazi és semmihez sem fogható szerelmet.

38/F

Én nem bántam meg.

Egyszer rezgett a léc, mert a csajszival nagyon klappolt a szex. Aztán elkezdett furcsán viselkedni, sosem ért rá éppen, vagy légből kapva gyanúsítgatott, hogy biztos megcsalom. Amikor szakítottunk, még a fejemre olvasta, hogy miért nem próbálom inkább megjavítani a kapcsolatunkat... Én viszont szakítani akartam, mert már nem volt se kedvem se energiám foltozgatni ezt a "kapcsolatot".

Hónapokkal később derült ki véletlenül, hogy a csajt valami kigyúrt kajak kenus csávó reszelgette velem párhuzamosan :D

Rohadtul nem bántam meg, hogy nem "küzdöttem" meg nem akartam "megjavítani" a kapcsolatot, miközben ő az új bikucijával hentergett valahol.

Az első exemmel szakítottam és azt mondta ha majd a biztosat keresem megbánom. 10 év telt el és nem bántam meg, hogy egy ilyen toxikus szart kihajítottam az életemből :D

Volt egy srác, akit tökéletesnek hittem, mert életképes volt, nem úgy mint az előtte lévő exeim, jól nézett ki, okos volt, vicces, ő is akart gyereket. Két hónapig voltunk együtt és ő szakított. Azt bántam meg, ahogyan viselkedtem, pedig csak önmagamat adtam. Kiderült, hogy nem illünk össze, plusz én hamar belészerettem, ő meg belém soha nem tudott. Akkor végig gondoltam, hogy miért szakíthatott és visszacsináltam volna az egészet miatta. Pedig nem volt akkora a szerelem, csak azt hittem, soha nem jön jobb. De jött :D