Amennyiben még nem vagy 18 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Mi lehet az oka annak, hogy valaki fél a szerelemtől és mit lehet tenni ellene?
23 éves leszek és még nem volt komoly párkapcsolatom. Azt veszem észre magamon, hogy sokszor a viselkedésemmel akaratlanul is szabotáltam egy, már kialakulóban lévő dolgot. Úgy érzem, valamiért félek egy lány közeledésétől. Mintha nem bírnám elhinni, hogy valaki tényleg akarhat tőlem komolyan bármit. Tudom, hogy fura, de valahogy kicsit kényelmetlennek érzem, ha valakin látom, hogy "rajong értem" (ezt most nem szó szerint értem, csak hirtelen nem találok jobb kifejezést. "Rajongani" alatt azt értem, hogy megfogja a személyiségem vagy a külsőm. Hogy a stílusom, a rólam alkotott felszínes képe alapján tetszem neki, anélkül, hogy ismerné a valódi értékeimet, amikről nem tudhat anélkül, hogy már régóta ismerne). Valahogy úgy érzem, hogy ami erősíti a hiúságomat, a büszkeségemet, az csapda, és vissza fog ütni.
Normális ez az érzés? A másik, ami gyakran elgondolkodtat, hogy úgy érzem, úgy viselkedek, mintha mindenáron elsőre meg akarnám találni az igazit, vagy legalábbis olyat, akivel legalább évekig együtt leszünk. Azt hiszem, kicsit szigorú vagyok magamhoz. Többen mondták már, hogy ne rögtön a tökéletességet keressem, nyugodtan menjek bele egy kapcsolatba, tizen/huszonévesen nem rögtön leendő házastársat kell keresni, a lényeg, hogy rutint szerezzek, amivel később már más nőkkel is gyakorlottabban tudok bánni. De én valahogy ezt nem érzem helyesnek. Úgy érzem, az ilyesmi visszaélés lenne a másik érzéseivel. És hogy ha ilyen vagyok, akkor majd ugyanerre számíthatok én is az élettől. Nem akarok átverni senkit, mindig attól félek, hogy tönkreteszek ezzel valakit és gonosz, érzéketlen leszek. Volt és van pl. olyan lány, akinek megfogott a személyisége és alapvetően a külseje is, csak van pár dolog, ami nem tetszik annyira rajta, és bár éreztem, hogy könnyen megszerezhetném, mégsem léptem vele kapcsolatba, mert úgy éreztem, aljasság volna, ha nem szerelemből lennék vele együtt, csak kalandvágyból, tudván, hogy pár hónapon belül úgyis vége lesz. Valahogy az a gondolkodásmódom, hogy a kapcsolatot csak akkor szabad elkezdeni, ha tényleg minden együtt áll (értsd: annyira bejövünk egymásnak kívül-belül, hogy egy jó ideig nem is érdekel senki más), és nem elég, ha csak kicsit tetszünk egymásnak és megnézzük, mi lesz belőle, mert akkor ott valaki előbb-utóbb sérülni fog. Más szavakkal: úgy érzem, csak olyan kapcsolatnak van létjogosultsága, ahol szerelem van első látásra és nincsenek olyan, főleg a külsővel kapcsolatos fenntartások, amik miatt érzi az ember, hogy ez nem fog örökké tartani. Nyilván szinte soha nem tart örökké egy első kapcsolat (bár tudok ilyenre is példát), mégis azt látom, hogy akik együtt vannak és szeretik egymást, azok mindig úgy érzik, hogy az aktuális párjukkal egész életükben együtt lesznek. Többször hallottam ezt már és utána mindig véget is ért a kapcsolat, szóval ez nyilvánvalóan csalóka, de amíg tart, addig hisznek benne.
Viszont a tapasztalataim azt mutatják, hogy nagyon nehéz olyan lányra bukkanni, akinek kölcsönösen bejövünk egymásnak annyira, hogy más nem is érdekel. Ilyen szerintem még soha nem volt az életemben. Mindig vagy nekem nem tetszett a lány eléggé, vagy fordítva. Szóval szívesen várnék, amíg lesz egy ilyen, csak az a baj, hogy úgy érzem, hogy ez csak akkor fog eljönni, ha előtte, csúnya kifejezéssel élve, kompromisszumot kötök, mert kell valami, ahonnan elindulok, ami rutint ad. De úgy érzem, ha nem vagyok biztos benne, hogy az adott lánnyal hosszú távon együtt akarok maradni, ha nem vagyok igazán szerelmes, akkor az csak játék az érzéseivel, az pedig nagyon nagy szemétség.
Szóval mi ennek a dilemmának a feloldása?
válasza:Hajjaj, pontosan tudom, hogy mit érzel.
Mondjuk én a családomban sokszor látott példa miatt is félek a szerelemtől, így sikeresen elmenekülök minden lehetséges vállalkozókedvű őrülttől, akik úgy hiszik, hogy tetszem nekik. Vagy éppen, ha nagy ritkán nekem tetszik egy srác, úgy is tudom, hogy nem fog összejönni egy olyan furcsa egyénnel, mint én, illetve egyszer már volt arra is példa, hogy kezdtem elhinni, hogy tetszem neki, mikor már nem érdeklődött utánam annyira (szerintem rájött, hogy vannak értelmes lények is bolygónkon...). Meg amúgy is tudom, hogy minden kapcsolat halálra van ítélve, elvégre napjainkban a házasságok (már talán több, mint) fele válással végződik.
Én már megpróbálkoztam azzal, hogy belementem egy kapcsolatba, mikor nem volt szerelem, gondolván, hogy csak kialakul idővel. Heh, jó vicc. 3 hónapig ha élt a kapcsolat és még mindig az a tudat él bennem, hogy játszottam szegény srác érzéseivel...
Mondjuk én már nem igazán dilemmázok a témát illetően, mert csak van a több, mint 7 milliárd ember közt egy, akibe szerelmes tudok lenni, és ha nem, akkor legalább több időm lesz a karrieremet építeni és egy igen sikeres ember lehet belőlem (törekedjünk a pozitívumokra, sose árt...nem lehet olyan rossz az a magányos macskás öreg hölgyes jövőkép)
:)
Az utolsó mondatod a bizonyság arra, hogy ez a kérdés kicsit máshogy néz ki fiúk és lányok esetében. De szerintem kicsit másról beszélünk, mert úgy látom, te eleve kissé borúlátóan állsz a házasság kérdéséhez, míg bennem nincs ilyenfajta pesszimizmus - mert én ehelyett azt kérdezem meg, hogy találok-e valaha alkalmas jelöltet, akivel minden stimmelni fog. Viszont én nem bírom enélkül elképzelni az életem. Túl üres lenne.
válasza:Nekem ez a hozzállás lett a vesztem. Fél éve "nyomult rám" egy lány, aki nagyon helyes volt, aranyos, értelmes, de mégsem tudtam volna vele elképzelni a hosszútávú kapcsolatot (csúnya kifejezéssel élve, nem tetszett annyira, nem fogott meg --->elsőre<---). Egy buliban odajött, órákig csókolóztunk, rá egy nappal randi, nagyon kellemes volt, de mégsem éreztem változást. Így szépen lassan egyre kevesebbet beszélgettünk, végül facen írogattunk egymásnak néha. És itt hibáztam! Ezt nem kellett volna. Leépíteni azt, amit a lány irántam érzett.
A Facebookos beszélgetések tehát folytatódtak és egyre hosszabbak lettek. Végül azon kaptam magam, hogy írni akarok a lánynak még, beszélgetni akarok vele élőben, mert ahogy megismertem mégszimpatikusabbá vált. Ez volt pár hónapra a csókolózás után. Gondoltam írok neki, hogy menjünk el valahova; veszítenivalóm nincs. Elhívtam tehát "randizni" (én annak fogtam fel). Eljött és nagyon örültem neki. Éreztem, hogy valami megváltozott. A lányt többet nem egy helyes 7-8/10-es csajnak láttam, hanem konkrétan szerelmes voltam belé, ami nálam 10/10-es csajt jelent. És ekkor jött az első pofáraesés. 2 órát voltunk együtt, mert kiderült, hogy sietnie kell. Itt már sejtettem, hogy valami nem stimmel. Próbáltam elhívni megint randizni, de csak tőmondatokban válaszolt (ergo nem). Nem tudom, hogy először miért jött el. Barátilag, bosszú vagy csak nem tudta, mit akar. Ő később azt mondta barátilag jött el, de ki tudja. Nyilván nem fogja a másik kettőt a pofámba dörgölni.
Na mindegy. Ezután írtam neki egy olyan üzenetet, amiben már konkrétan utaltam arra, hogy én nem csak barátilag szeretnék közeledni felé és találkozzunk. Persze nem találkoztunk, mert lekoptatott. Bevallottam neki üzenetben, hogy mennyire tetszik (élőben akartam, de már mindegy volt). Tudatta, hogy ő most nem tudna belekezdeni egy hosszútáú kapcsolatba (sablonduma) és lekoptatott. Ebben a pillanatban döbbentem rá végérvényesen mekkorát hibáztam. Úgy éreztem, hogy megszakad a szívem. Nem azért, mert lekoptatott (ahhoz már hozzászoktam), hanem mert ott volt az orrom előtt a lehetőség.
Ez azóta is kísért. Fél éve reménytelenül szerelmes vagyok a lányba. Azóta már lett pasija (nem éppen egy adonisz), de még mindig beszélgetünk facen. Már nem hívom el sehova, csak magamat emésztem belülről, hogy hogy lehettem ekkora barom. Konkrétan ennyire szerelmes soha életemben nem voltam. Megszakad a szívem érte, de nem tehetek semmit. Persze belül még reménykedek, hogy hátha egyszer a sors csavar egyet a sztorin, de a józan eszem már nem hiszi el.
Szóval, a kérdésedre a válasz: legyél nyitott. Ne hátrálj el egy lánytól, hogy ez úgysem lesz az igazi, mert sosem tudhatod. Nem csak első látásra szerelem létezik. Én arra a lányra, akit "lekoptattam", majd ő is lekoptatott, a mai napon azt tudnám mondani, hogy le tudnám élni vele az életem. Lehet, hogy nem lenne így. Lehet, hogy szakítanánk menet közben, ki tudja miért, de most így érzek. És ez a lényeg! Már nincs is kedvem csajozni, mert jelen helyzetben úgy érzem, nem kell senki más. Igazából semmihez sincs kedvem, fél éve annyira mardos a bűntudat. Ebbe a hibába ne ess bele! Randizgass csajokkal és csak akkor mondd azt, hogy ez nem kell, ha már tényleg konkrétan taszít a jellemével.
Egyébként nekem sem volt még komoly kapcsolatom (igazából semmilyen kapcsolatom nem volt) és őszintén szólva kétlem, hogy bárkibe is tudnék ennyire szerelmes lenni, mint ebbe a lányba. De ugye a remény hal meg utoljára... de lehet, már rég halott.
20/F
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!