Undorodom az emberektől, de mégis rosszul esik ha nem szeret senki?

Általában az emberek nagy százalékától felfordul a gyomrom, nem szeretek társaságokba járni, csak a karrieremet szeretem építeni (állatokkal dolgozom), a szakmán belül eltűröm az embereket. Képtelen vagyok embereket szeretni, vagyis inkább úgy mondanám, hogy eddig nem volt rá példa hogy ténylegesen jól éreztem volna magam az emberi kapcsolataimban. A helyzet az, hogy volt jópár rossz élményem emberekkel, és kevés jó, de ezeken tényeg igyekszik túllépni és nem bekategorizálni senkit. Valahogy mégis az van, hogy ha véletlen valaki elsőre szimpatikus is, később amikor jobban megismerem nem tudom elfogadni egy-egy hibájukat. Például nem szeretem az olyan embereket, akik jópofiznak másokkal. Volt már olyan alak, akivel azért nem jött össze semmi (pedig a többi dologgal simán ellettem volna), mert jópofizott, nem őszintén viszonyult a többi emberhez. Biztos vagyok benne, hogy velem lehet a hiba, és azért írtam ki a kérdést, hátha a válaszok segítenének megérteni a probléma gyökerét.

Félreértés ne essék, nem tökéletes emberre vágyom, akivel nincs probléma, mert olyan nem létezik. Sok olyan hiba van, amit eltűrnék a barátomnak, nem akadnék fenn rajta, stb.

Úgy érzem nem elégít ki, nem tesz boldoggá, ha valaki szeret engem, de rosszul érzem magam, ha nem szeret senki. Nem vágyom szexuális tevékenységekre, de nem is ítélem el ezeket. Sosem értettem mi annyira jó a csókban, nem éreztem semmi különlegeset miközben csókoltam vagy engem csókoltak. Egyszerűen nem érzem a párkapcsolatok értékeit, de zavar amikor magányos vagyok.

Remélem jól fogalmaztam meg, várok minden építő jellegű kritikát, esetleges kérdéseket. Nem rövid párkapcsolataim voltak egyébként, azokba sosem mentem bele, amikor úgy éreztem.

26/L