Csak én gondolom azt, hogy a XXI. századi társkeresésre ezek a dolgok jellemzőek leginkább: görcsös megfelelési kényszer, tökéletességre való törekvés, társadalmi elvárások/konvenciók és elvakultság?

Nem szégyellem bevallani, hogy 23 évesen még nem volt igazi, normális kapcsolatom (a leghosszabb 2 hónapig tartott). Lehet, hogy én vagyok egy naiv szabadelvű emberke, de mindig úgy gondolkoztam, a legfontosabb, hogy először is az ember legyen magára igényes (arc, átlagos mennyiségű sport, épp csak annyi, hogy ne legyen egészségtelenül elhízott) illetve intelligens és akkor mindig képes lesz megtalálni a hozzá illő lelki társát, akivel kijön, aki mellett nem azon filózik, hogy a másik pasi/csaj mennyivel jobb, mennyivel magasabb/izmosabb/dúsabb hajú/ne adj Isten nagyobb ott odalent. Az ismerőseim körében, de főként itt a GYK-n is látom ezt a szánalmas "vergődést", ezt a sok kétségbeesett megfelelési kényszerekkel küzdő embert (túlnyomó többségében férfiakat), aminek sajnos úgy látszik tényleg van alapja és az emberek nem mehetnek el emellett szó nélkül. Amikor olyan kérdéseket olvasok, hogy "Lányok/Pasik..Nektek bejön-e ez meg az...hátrány-e ha valaki kopaszodik...milyen magasságú pasi kell nektek, gyúrjak-e vagy sem...van-e esélyem így, van-e esélyem úgy..." Brrr. és ilyenkor tényleg azt gondolom, hogy az emberek nem párt akarnak maguk mellé választani, aki mellett megtalálják a lelki nyugalmukat, a közös célokat/jövőt/témát/harmóniát, hanem, hogy a másik ekkora/akkora/ilyen/olyan legyen. Mintha egy kis számítógép dolgozna a fejekben, amolyan "neurális katalógus/szűkítési lista", ami kidob X találatot a fejben kiválaszt közülük egyet és az illető megtalálta álmai pasiját/nőjét, közben meg lehet, hogy a testi vonzalom 5-10 év múlva, esetleg 50-60 éves korra halványulni kezd és akkor jönnek a problémák, akkor döbben rá az ember, hogy nem egy "genetikai csodát" kellett volna választani, akinek A-tól Z-ig tökéletes volt minden porcikája, hanem egy olyan embert, akire a legnagyobb bajban is számíthat és lelki támaszt nyújt abban a korban is, amikor már közel sem olyan szenvedélyes a szex/a csókolózás. Vagy ne adj Isten elhagyja a párja egy még szebb/jobb csajért/pasiért és akkor döbben rá, hogy nem a létező legtökéletesebbet kellett volna megtalálnom, hanem akit elég jól ismerek és akivel elég jól kijövök, hogy megbízzak benne. Remélem senki nem vágja be a durcit (volt régebben hasonló kérdésem, amely vkinek megsértette a kis mimóza lelkét), csupán a véleményemet és gondolataimat írtam le, amilyen természetesen jogom van, és kíváncsi vagyok, hogy nektek ezzel kapcsolatban mi a véleményetek, hogy látjátok?