Mi a baj velem, miért nem sikerül változnom?

23 éves lány vagyok, a környezetem folyton azzal nyaggat miért nincs senkim, hiszen "olyan jó csaj vagy, hogy bárkit megkaphatnál". Mindig azzal jönnek hogy már kellene. Ez miatt egy kötelező dolognak érzem a társkeresést, mintha az alapján döntenék el hogy jó ember vagyok. És mit érek azzal ha látszólag jó csaj vagyok, mikor belül nem érzem magam teljesnek...5-6 éve még gyűlöltem magam, nem akartam élni, olyan családban nőttem fel ahol a fiú/férfi példák negatív érzeteket hagytak bennem. A bátyám többször megütött, szavakkal bántott, apa mindezt végignézte és nem szólt érte, sosem védett meg. Ez miatt sokáig féltem a fiúktól, és azt társítottam hozzájuk hogy csak bánthatnak. Persze ismerkedtem, randiztam de sosem jutottam egyről a kettőre, mert amint éreztem hogy közelednének én olyan falat emeltem hogy azon még a holtak serege sem jutna át..(tudom béna poén, de jellemző rám önmagam parodizálása) Sokszor azt érzem bárki aki kicsit is törődik velem abba beletudnék zúgni, mint egy naív kislány, de képtelen lennék közel engedni.

A másik problémám hogy nem igazán mozdulok ki. Kiállításokra, vagy moziba járok, jógázni, és az egyetemre órákra..nem vagyok az a nagy bulizós típus. Iszogatni, beülni valahova, élőzenét hallgatni és beszélgetni szeretek. De mindezt már korán 8-9 körül elkezdeni, mert 10 után már úgy érzem kevés az idő az igazán nagy beszélgetésekhez..és utána már mindenki bulizni akar. Régebben még bírtam volna, de az egyetem első két éve alatt hiába próbáltam rávenni az egyetemi "barátaim" nem sikerült, mindig nem volt a válasz (nem a legbulizósabb társaságot választottam magamnak). Úgy érzem akkor megszűnt bennem az igény arra hogy kimozduljak, mert úgyis szarul végződik már a kérdésnél is..nem erőltettem. Az igazi barátaimmal ritkábban találkozom, de ők már megtalálták a párjukat, így minden találkozás után egyre kínosabban érzem magam hogy hát igen, én még mindig egyedül vagyok. Én elvagyok így csak a kérdésükre ha felteszik nem tudok mit mondani..legszívesebben mindenkinek aki megkérdezni mélyen belenéznék a szemébe és megkérdezném tőlük hogy utálták már magukat úgy igazán, hogy az érzés is fájt amit éreztek maguk iránt, mert akkor tudnák hogy miért vagyok még egyedül.

Ne értsetek félre, már szeretem az életet, látom benne a szépet, magamat sem utálom, kezdem szeretni, de sokat kell még tennem azért hogy teljesen elfogadjam azt aki vagyok és ne engedjem hogy a külvilág elbizonytalanítson. Szeretnék majd egy fiút persze, néha örülnék ha odabújhatnék valakihez, de ezt nem tudom csak egy csettintésre idevarázsolni. De azt érzem ha nem megyek szórakozni, vagy nem vagyok netes társkereső esélyem sincs párt találni.

Lehet a kifejtés már eltér a kérdéstől, ez esetben sajnálom, de legalább kiadtam magamból egy részét, és talán valaki reagál is rá...legrosszabb esetben azt hogy nem vagyok normális, és sosem lesz senkim.