Aki nem egy elviselhetetlen, de már komolyabb vitákkal, gyengébb veszekedésekkel igen fűszerezett házasságból lépett ki! Most jobb egyedül? Vagy az egyedüllétnél még azok a vitás, veszekedős napok is jobbak voltak?

A helyzet az, hogy én már semmilyen házasságba sem lépnék be.

N

Azon se árt elgondolkodni hogy egy felnőtt, önmagát eltartani képes ember miért fél annyira attól ha egyedül marad?

Persze aki kapcsolatfüggő és már kamaszkora óta kapcsolatból-kapcsolatba ugrált (miután eljött az anyja mellől) az az ember nem lesz képes egy hetet sem egyedül eltölteni.

De egy normális pszichével rendelkező embernek nem egy másik emberre van szüksége ahhoz hogy létezni tudjon, hanem erre egyedül is képesnek kell lenni. Aki nincs jóban önmagával, nem tudja értelmesen elfoglalni magát, nem leli örömét olyan dolgokban amihez nem kell kényszeredetten egy másik ember társasága, az az ember már "függőnek" (társ/kapcsolatfüggő) tekinthető.

Természetesen (mielőtt valaki kiforgatná amit írok) az ember társas lény, normális dolog párkapcsolatban/házasságban élni, de ha véletlen válásra vagy esetleg elhalálozásra kerülne a sor, akkor is tudni kell egyedül is értelmes és boldog életet élni addig, amíg új társra nem talál az ember (ha egyáltalán akar új társat).

Az egyedülállóság és a magány nem ugyanazt jelenti!

És igaza van a #3-nak. Nem csak a végletekben kell gondolkodni.

Ha valaki elválik az nem egyenlő az örök magánnyal. Új célokat kell megfogalmazni (és azokat végrehajtani), új emberekkel kell ismerkedni, lehet új hobbit találni, lehet utazgatni, sportolni, túrázni, kutyát-macskát tartani stb. Mindig az adott emberen múlik hogy milyen élete lesz. Ül élete végéig a meleg sz*rban, vagy segít saját magán, nem rettegve attól ha egy ideig egyedül kell élnie.

Nekem nem elviselhetetlen volt, egyszerűen nem olyan fantasztikus mint régen volt hanem rosz, de nem elviselhetetlen. Mivel javulás lehetősége kizárt volt úgy döntöttem nem élem le így az életem, és a gyerekeknek ne ez a kép alakuljon ki egy párkapcsolatról.

F