Miért romlanak meg a több éve tartó kapcsolatok?

Saját példa! Bár mi meg tudtuk menteni!

Mi nem figyeltünk egymásra. Valahogy egy idő után tök természetesnek vettük,hogy ott a másik. Nem kérdeztük meg,hogy milyen volt a napod, hogy aludtál stb. Ingerültek lettünk egymással, többet veszekedtünk.

Ki fogsz nevetni, de nálunk az segített,hogy a férjemet megkörnyékezte valaki. Igazából annyi volt,hogy váltottak két levelet. Én ezt megtaláltam és kiakadtam, mondtam,hogy ennyi volt, válunk.

Aztán leültünk higgadtabban átbeszélni. Rájöttem,hogy igazából sem olyat nem nyújtottam neki az elmúlt időkben, amit szeretnie kellett volna bennem. Nem voltam jó társa, barátja.

Ő pedig megijedt,hogy most elveszíthet. Megbeszéltük.

Ez már több,mint fél éve volt. Azóta teljesen más lett a kapcsolatunk. Talán csak az első pár hónapban voltunk ilyenek egymással! Igyekszünk is rá figyelni,hogy ez így maradjon!

(#2-nagyon fontos dolgot írt).

Szerintem, a megszokás teszi tönkre a dolgokat. Mást is - de emberi kapcsoltnál ez még fájóbb. A megszokásban a halál erői működnek. Van olyan, hogy úgy megszokunk egy tárgyat, hogy már nem is látjuk fizikai mivoltát. Akkor vesszük észre, he eltűnik onnan. Akkor ez embernél? Nemhogy lényegét nem észleljük, olyanná válik, mint egy megszokott tárgy. És ez ellen tiltakozni kezd a lélek. Ilyenkor kezdik el egymást támadni – gyakran mindkét oldalnál elveszett a másik lényegének látása. Hiszen pont ez volt a szerelemben:

a lényegét látta a másikban, nem az aktuális megjelenését, hanem amivé válhat. Ennek át kellene menni egy egység élménybe, ahogy Goethe gyönyörűen írja:

„fél lelkünk maradt, úgy összeforrtunk”

Ha ez nem történik meg, elkezdődik a csalódás.. „most látom” „kiismertem” – ez pedig a legnagyobb tévedésünk. Mert a lélek végtelen – ezért folytonosan haladni lehet a megismerésében, de „kiismerni” nem, csak leállni, tárgynak nézni, nem látni.

Akkor jönnek az ilyen álfelismerések, civódások, szakítások. Tolsztoj Anna Kareninája sok éves házasságban, egyszerre észreveszi: Kareninnek „milyen nagy füle van”.

Mert a szerelmes nem csak fizikai látással látja szerelmét, hanem teremtő-megismerő látással.

Ezt elveszíteni és nem átmenekíteni egy családi szeretetteljes egymásra figyelő állapotba– ez jelenti a véget.

-aa-

mert egy idő múlva senki nem tiszteli a másikat

nincs egyikben sem már tartás a másik felé

mindent megengednek maguknak

ezzel először a boldogság megy tönkre

utána minden