Úgy érzem nem szeretem a babám, nem kötődöm hozzá, úgy ahogy kellene? Más is érzett már ilyet?

Hát nem hiszem, hogy túl sok anyuka jelentkezne, hogy megossza veled az ilyen tapasztalatait.

Igen, a kicsi minden rezdülésedet nagyon érzékenyen veszi már az anyaméhben. Tudat alatt is beépül és sérül. Te meg nap mint nap, ahelyett, hogy mindenek felett őt szeretgetnéd, nyűgnek éled meg, hisztizel, szidod.

Mindenek előtt fordulj sürgősen orvoshoz, pszichológushoz.

Aggasztó hogy olykor haragot érzel az ártatlan, neked teljesen kiszolgáltatott pici iránt. Az ember legszívesebben elvenné, hogy megszeretgesse, vigasztalja.

Jó úton jársz,kitartást és sok sikert kívánok Neked

#3 Látom nem sikerült értelmezni . Senki nem írta,hogy tökéletes anya lenne bárki is. Itt magáról a gyerekvállalásról van szó, ez nem egy olyan döntés , amit az ember megbán, hogy hoppá talán mégsem kellett volna, ez egy életre szól. Teljesen normális ha egy anyának kétségei vannak, nem biztos magában , aggódik, de itt nem erről van szó.

Szerintem a pszichiáter is jó, hogy megnézze, depressziós vagy-e. De emellett pszichoterápia lenne szükséges szerintem, valószínűleg a saját anyukáddal való kapcsolatodban is lehet valami. Ezt abból gondolom, hogy a kisbaba negatív jelzéseit nem tudod kezelni.

Saját példámból azt tudom mondani, hogy aki mások sírása, segítsegkérése, panasza hallatán haragot érez, az gyakran az ő hiányából fakad, ő nem tudott/tud/mer esendő lenni vagy őrá is így reagáltak gyerekként. Vagy úgy érzi, az ő hibája hogy sír a másik.

Fontos tudni, hogy a babának a magára hagyott sírás árt, ha sír de vigasztalod, akkor az akkor is jó neki, ha nem hagyja rögtön abba.

Szerintem amíg nem kapsz szaksegítséget, ne általánosíts meg vádold magad. Nem olyan esendő azért egy gyerek, egyirányba mutató élmények sokasága vagy egy, de kritikusan súlyos trauma okoz lelki károsodást. Ha morogsz vele éjjel, az nem jó, de nem a világ vége.

Szerintem célozd meg hogy erről leszoksz. Nekem nagyon rossz alvó volt babaként a lányom, és tudom, néha mérges az ember, még ha tudja is hogy nem a baba hibája. Figyelj ilyenkor a nyelvedre, akár találj ki egy egyszerű mondatot és azzal vedd fel pl "jaj szegénykém felebredtél?" Ne analizáld éjjel 3kor a teljes anyaságodat és ítélkezz, csak arra figyelj hogy normálisan beszélj vele, felvedd stb. Magadban moroghatsz csak ne mondd neki. Gondolj arra ha sikerül, hogy ez a kislány a világ legszerencsésebb babái közt van, minden szüksegletét teljesítik, biztonságban van, és Te felvetted, beszélsz hozzá és ez a lényeg.

Ne foglalkozz itt ezekkel a lelki terrorista kommentekkel, nagyob sok anya ambivalens ezért vagy azért, kicsit vagy nagyon, ezzel meg kell birkózni, az èlet ilyen, Neked ez a nehézség jutott. Hidd el, jobb lesz, ha meg már beszél és cuki, könyvet nézeget, ölel, akkor reméljük még sokkal jobb lesz.

Én pl az első terhesseg alatt voltam ambivalens és abszolút féltem attól, hogx nem fogom szeretni, megbànom. Engem váratlanul ért, hogy hàlistennek tényleg volt első látásra szerelem a lányom felé. (A második terhességemet meg nagyon szerettem, és a fiamért is rajongok, de érdekes, nála nem volt ez az azonnali nagy érzés. A szeretet bonyolult.) Így is azért a rossz alvása miatt elég sokat nyűglődtünk.

Én akartam gyereket. Teljesen magabiztosan, bár más gyerekével én sem tudtam soha mit kezdeni (míg nekem nem volt).

Elsőre sikerült, nagyon nehéz terhesség volt és végül koraszülött lett a fiam. Idegrendszerileg teljesen éretlen volt, extrém hasfájós. Szóval rengeteget sírt.

Nekem is elmaradt ez a mindent elsöprő érzés. Persze gondoskodtam róla maximálisan, szerettem is. De az amiről mások mesélnek hogy micsoda csoda... Azt én nem éreztem.

Viszont minél nagyobb lett annál könnyebb lett és minél többet alhattam végre én is annál inkább éreztem, hogy szeretem.

Ma már 4 éves, okos ügyes fiú. Imádom, bármit megtennék érte. De a mai napig nem élem meg olyan áhítattal, mint sokan mások. Ez nem jelenti azt hogy nem teszem oda magam maximálisan, egyszerűen csak el kellett fogadnom, hogy az én szeretet nyelvem ilyen. Belehalnék ha történne vele valami, de alapvetően a minden napokat nagyon nehezen élem meg a nehéz természete miatt.

Talán ha én is vele lehettem volna, és nem egy inkubátorban nézegetem napi 1-2 órát amíg a látogatási idő tart akkor nem így alakul. Ez már sosem fog kiderülni. De én úgy szerettem meg egyre jobban ahogy a kis személyisége kibontakozott, ahogy egyre okosabb lett. De az első évet egy porcikám se kívánja vissza.

Szia kerdezo es 9.

Az a resz hogy nem tudtam akarok-e gyereket es elsore osszejott mintha en irtam volna.

Az en lanyom mar 2 eves. Nincs nehez termeszete nem volt nehez baba. Megis depresszios voltam sokaig.

En ezalatt a ket ev alatt rajottem hogy a ferjem miatt szultem na nem azert mert pisztolyt tartott a fejemhez de 10+ev alatt finoman pusholta hogy neki kell gyerek. Nyilvan ha nem tolem akkor mastol. Sose mondta ki de tudom hogy igy lett volna.

A mai napig remalmodom arrol hogy terhes leszek ismet.

Szerintem ezt elfogadni lehet csak es nekem mar sikerult. az erzes hogy ez van, csinalom mar nem negativ erzeskent jon elo hanem semlegeskent.

Egyebkent igaz amit 9 irt minel nagyobb a gyerek annal jobb. Ezt a kis gyerek kis gond nagy gyerek nagy gondot valahogy meg most se ertem. De a lenyeg hogy egyre jobb lesz, ezt tudom mondani neked.

Azt, hogy masok hogy kepesek vallalni tobb gyereket fogalmam sincs hogy csinaljak. Szerintem Ok mashogy mukodnek belul.

Azt nem irom le hogy szeretem a gyerekem mert ez evidens. Tudom hogy te is szereted a tied. Es 9 is szereti. Mi anyak nem szeretunk lenni.