Őszintén milyen érzések kavarognak benned, amikor a babád torkaszakadtából üvölt, te pedig tudod, hogy már mindent elkövettél, nem éhes, nem szomjas, nem fázik stb? Mit érzel ilyenkor? Dühöt, sajnálatot, agresszív leszel, pánikba esel?

iszonyú tehetetlenséget és sajnálatot :((((

dühöt nem érzek és agresszív se leszek, hisz szegény nem tehet róla és nyilván szenved, egyszerűen megszakad a szívem ::(

Egyiket sem :D

Már megtanultam kezelni, berakom a szobájába és rácsukom az ajtót. Elöbb-utóbb úgyis abbahagyja. Persze amíg pici volt sajnáltam nagyon, mindent próbáltam vele, sokat szeretgettem, minden. De semmit nem használt. Megtanultam alkalmazkodni. A mai napig ilyen sírós (10 hónapos), ugyan már csak este alvás elött üvölt torkaszakadtából, de már semleges. Lehet, hogy csúnyán hangzik, de 100%-ra tudom, hogy semmi baja, ha strapàlom magam, ugyanezt csinálja, talán még jobban.

Sajnos vannak ilyen típusú babák:( Tudom, hogy nagyon rossz, az elején mondom nekem is az volt, de idövel úgymond megszokod.

A legjobb ilyenkor ha van külön szobája. De tényleg.

Én ideges leszek, de nem a lányomra, hanem magamra, hogy hogyan lehetek olyan ostoba, hogy nem tudok neki segíteni, hogy jól érezhesse magát.

Magamra vagyok dühös ilyenkor (bár erre többnyire utólag jövök rá).És arra is, hogy hiába vagyok ideges, attól nem fog megnyugodni, ha haragszom rá.

Volt, hogy én is elbőgtem magam, amikor sírta lányom, mert már tényleg nem tudtam mit kezdeni vele.Amikor látta, hogy sírok, valahogy megnyugodott szegény, olyan aranyos volt, csak mosolygott rám vigasztalón és nézett a nagy kerek szemecskéivel:)

6,5 hónapos

"Már megtanultam kezelni, berakom a szobájába és rácsukom az ajtót"

ebben mi a kezelés??? szegény baba :( de sajnálom, így számítson az anyukájára... én is minden este sírnék ha rámvágnák az ajtót miközben szenvedek :(((

hát én nem szuperanyu vagyok, és bizony volt hogy amikor már többedik éjjel óránként éktelen üvöltésre ébredtem épp akkor amikor végre elszundítottam volna, iszonyat dühös voltam (fáradtság, tehetetlenség, kétségbeesés és düh keveredett bennem). NNa ilyenkor felkeltem, vettem egy nagy levegőt, elszámoltam tízig, ittam egy pohár vizet, megpróbáltam kifújni a gőzt és bementem megnyugtatni a babámat. Ha mindezek az érzásek akkor törtek rám, amikor a kezemben volt, letettem biztonságos helyre (az ágyába), kijöttem, és végigcsináltam azt amit előbb írtam, vissza és tudtam újra szívből vele foglalkozni.

Azt gondolom, természetes, hogy főleg egy fáradt ember a tűréshatára végére ér, még akkor is ha egy tehetetlen ártatlan kis csemcsemő az aki idáig juttatja. Mert nem minden baba kisangyal-mintababa, vannak bizony nehezebben kezelhetőek is. Nem vagyunk se angyalok, se szuperhősök. Nekem meg kellett tanulnom kezelni magam is ilyen helyzetekben. Max fél perc és a babámé voltam, de kellett ez a fél perc ezekben a nehéz helyzetekben.

Az elso heten panikba estem. :)

Masodik, harmadik honapokban sajnalatot es tehetetlenseget ereztem (hasfajassal kuzdottunk.

)

Most mar 17 honapos a kisfiam es bizony amikor tudom, hogy semmi baja es csak azert ordit mert valami nem ugy tortenik ahogy o akarja duhot is erzek. Agressziv nem leszek de duhos es merges, hogy mikor fogja mar fel, hogy amit tegnap nem csinalhatott azt ma sem. Szerintem ez a siras tipusatol vagy miertjetol is fugg es attol, hogy mekkora a baba.

Nemsokara repulunk nyaralni es egyedul utazom majd a kisfiammal a repulon. Na he itt fog torka szakattabol orditani akkor tuti pankiba esek. :) ugyhogy szituaciotol is fugg. :)