Tényleg én vagyok a nem normális?

Van egy 12 hetes kisfiam, hamarabb született 3 héttel. Érzékeny baba nagyon, megviseli az eső, a szeles idő, ha sokat fogdossák, piszkálják. Anyósom egy időben állandóan ölbe húzogta, olyan hangosan beszél hozzá, mintha süket lenne (mert szerinte nem hallanak még jól a babák), így utána mindig hatalmas ordítás volt. Persze én kínlódtam szegény babómmal, hogy megnyugtassam. Ő úgy gondolja, hogy ha ő megjelenik, mindegy, hogy mit csinál a kisfiam (játszik éppen vagy már fent van régóta és tenném le), akkor ő elveszi onnan ahol van és jön a kiképzés szegénykémnek. Mondtam már neki, hogy ha elvan a pici hagyni kell és nem kell olyan ürüggyel felvenni, hogy hátha kakálni akar vagy mert csuklik stb, mert nagyon nyűgös utána a gyerek. Most arra szokott rá, hogy nem veszi ölbe, hanem rángatja a gyerek lábát és fogdossa, amitől szintén ordít utána. Szépen mondtuk neki, hogy fejezze már be, üljön oda hozzá és úgyis lehet vele foglalkozni. De nem fogja fel. A tegnapi nap volt az utolsó csepp, mert nem bírja ezt a változékony időt a baba, ráadásul nem akar szopni sem, ezért éhes volt és sírt. Anyós megjelent és az ölemben lévő síró gyerek lábát elkezdte megint fogdosni és húzogatni. Azt mondta, hogy nem bírja megállni. Ráadásul a szüleim is voltak itt hétvégén és akkor már olyan kész volt szegény gyerek a nem alvástól és nem evéstől, hogy akkor is nyűgi volt. Megkértem a szüleimet, hogy most csak finoman foglalkozzanak vele, ne állják már körbe és beszéljenek hozzá egyszerre hárman a tesómmal, mert nyugtalan szegénykém. Jött is a keserves sírás, látták, milyen nehezen nyugodott meg. Erre ma azt mondja anyum, hogy azt mondta apukám, hogy egy fél évig nem jön ki, mert én szólta, hogy ne babrálják már nagyon a picit. Most én vagyok a h...e vagy más értetlen?!