Én így gondolkozok a gyermekvállalásról. Jól gondolkozok?

24 éves lány vagyok, párom 31, 9 hónapja vagyunk együtt, 7 hónapja együtt élünk. A kapcsolat jónak mondható, szeretjük egymást, a párom szépen bánik velem. Ő már szeretne gyereket, én még abszolút nem érzem, hogy vágyódnék rá. Sőt felelőtlenségnek érezném, ha most a jelen helyzetben terhes maradnék. Külföldön élünk, de rendezetlenek az anyagi körülményeink egy gyerekhez, én még nem is dolgozom, mert nem engedik, hogy beregisztráljunk a lakásba, bejelentett lakcím nélkül meg nem fogok munkát kapni. Most azon vagyunk, hogy megoldjuk ezt a helyzetet elsősorban. Fogamzásgátló gyógyszert nem szedhetek szívproblémák miatt, óvszer nem dukál a kedves páromnak, a kúpok meg büdösek és csípnek... szóval megszakítva szexelünk már pár hónapja. A párom nagyon szeretne gyereket, a múltkor késett a mensim, és fájtak a melleim is, ő meg bekönnyezett kicsit és reménykedett, hogy hátha baba van.... én meg szétrobbantam az idegtől, de nem voltam terhes, csak késett hálisten. Úgy érzem, hogy a lehető legnagyobb hülyeséget követném el, ha gyereket bevállalnék. Sok tartozás van, amiket fizetnie kell a páromnak, épphogy elvagyunk ketten albérletbe. A másik meg, hogy én nem vagyok biztos abban, hogy együtt maradunk, én várnék még legalább 1-2 évet a gyerek dologgal, lássam milyen a kapcsolat. Legnagyobb félelmem, hogy egyedül maradhatok a gyerekkel, engem anyámék nem tudnak támogatni, még én is gondot okoznék, ha haza kéne mennem és pl 1-2 hónapig el kéne tartsanak mert tegyük fel nem találnék munkát rögtön. Már ott tartok, hogy a témától is rosszul vagyok, minél jobban szeretné a párom, én annál jobban nem, talán már csak azért se... Nem akarja felfogni, átgondolni, hogy szerintem még a kapcsolat sem elég "idős" egy babához, meg a körülmények főleg nem... Felelőtlennek érzem!! Mit gondoltok?