Le tudja írni valaki, hogy neki miért olyan fontos, hogy adott nemű gyereke szülessen?

1 gyereket terveztünk és jobban vágytam lányra, mert úgy éreztem/gondoltam, hogy tovább része lehetek az életének, mert pl. több közös programot csinálhatunk együtt amikor kamasz, mint mondjuk egy 15 éves fiúval. Anyaként is számíthat rám, míg a menyem nyilván inkább a saját édesanyjára támaszkodna. Kicsiként is jobban megy a babázás, a közös sütés stb.

Sikerült "kikapnunk" egy igazi kedvcsináló lányt, így meggondoltuk magunkat testvér ügyben. Másodszor is inkább lányra vágytam, mert így jól ellesznek együtt a gyerekek (15 hónapos a kicsi és remekül eljátszanak) és praktikus is, így nem megy veszendőbe a sok lányos cucc.

Biztos vagyok benne, hogy ha fiaim lennének vagy vegyes páros, akkor is mindenkit imádnék, de nem bánom, hogy úgy alakult, ahogy vágytam. Egyébként a párom is tökéletesen elégedett ezzel a felállással. Fürdik a lányok szeretetében.

Nem én vagyok a célközönséged, de ez a dolog számomra is érthetetlen.

Egy gyermek szeretete a végtelen, feltétel nélküli szeretet. Szívszorító, ha már az anyja hasában csalódásnak könyveli el az az ember, aki neki a világot jelenti.

Egyaltalan nem volt fontos. Van fiam es lanyaim is. Az UH-on sosem kerdeztuk, mi lesz.

Mellesleg sok fiu hisztisebb, mint egy lany. Eleg primitiv nemely no gondolkodasa itt. Ismerek boldog csaladokat, boldog apakat 4 lannyal.

Sokáig úgy éreztem fiút szeretnék. Nem volt különösebb oka, csak az, hogy a anya-fia viszony az épp olyan szerelem, mint az apa-lánya. Na de mikor így gondoltam még nagyon távolálltam egy olyan kapcsolattól, amiben gyereket vállaltam volna.

Aztán amikor a jelenlegi párommal úgy döntöttünk, hogy jöhet a baba, ha akar és sikerült, akkor mindenki kérdezgette mit szeretnék. És akkor őszintén úgy éreztem, hogy totál mindegy csak egészséges legyen.

Aztán, ahogy teltek a terhesség első hetei elkezdtem vágyni egy lányt. Hogy miért? Valójában nem magam miatt, hanem a párom miatt, akinek olyan családban kellett felnőnie ahol nem volt szeretet, tisztelet, törödés és mégis csodás emberré vált. Ezért szerettem volna szülni neki egy lányt, hogy átélhesse azt az igazi apa-lánya kapcsolatot, amilyen nekem is van apukámmal a mai napig. Plusz náluk nagyon sok a fiú a családban, ideje lett volna egy kislánynak.

De az élet máshogy döntött és fiú a méhem albérlője. De nem bánjuk :) Ha fiú, ha lány, a miénk és imádni fogjuk.

Amiatt pedig egy percig nem izgulnék, hogy ki hisztisebb, vagy agresszívabb. Ugyanis ez pont a szülőktől függ, hogy hogyan nevelik.

Vilag eletemben fiut szerettem volna.

Az oka szimplan az, hogy en sosem voltam egy lanyos lany, sosme erdekeltek a lanyos dolgok, csak fiu barataim voltak. Es sajnos emiatt sokszor kirekesztettek a tobbiek (lanyok). Mindig is attol feltem, hogy a lanyomnak sosem tudok majd a “noiessegrol” peldat mutatni, es ezert szerencsetlennek vegig kell mennie azon amin nekem is.

Nem volt fontos, de lányra számítottam.

A mi részünkön mindenkinek lánya van, nekem pl hat unokahúgom. Hozzászoktam a sok kislányhoz, míg kisfiú babát azelőtt nem is láttam közelről. Szóval már kisebb koromban berögzült, hogy nálunk valahogy minden baba lány.

Aztán csak a 24. héten derült ki nálunk, hogy fiú, de annyira szerettük volna már tudni, hogy nem is a neme volt a leglényegesebb (tényleg nem volt elvárás), hanem az, hogy tudhassuk végre. A szülőket is úgy hívtuk fel, hogy Végre tudjuk!!!