Szülők, akik mindent megtettetek megadtatok erőn felül gyerekeiteknek megérte? Ha újrakezdhetétek is így tennétek?

Lehet, hogy a kérdésed azokhoz szól, akik már felnevelték a gyereküket/gyerekeiket, és tudnak nyilatkozni arról, hogy megérte-e, megtérült-e a sok beleadott energia.

Az én gyerekeim még csak 6 és 4 évesek. Először is szerintem nem azért vállalunk és nevelünk gyereket, mert azt várjuk, hogy valamikor majd megtérül, és a gyerek hálálkodva fogja megköszönni a sok jót.

Azért vállalunk (én legalábbis) gyereket, mert önálló fantasztikus embereket szeretnénk nevelni, egyszerűen oda szeretném adni a gyerekeimnek azt a hatalmas szeretetet és gondoskodást, amely ösztönösen bennem, anyában van. Én ezért nem várok cserébe semmit.

Ha más szempontból nézem ezt a kérdést, azt gondolom, megérte a belefektetett energia, mert van egy hihetetlenül magabiztos, érdeklődő, óriási tudásszomjjal és hatalmas szívvel rendelkező 6 éves nagyfiam, aki tegnap boldogan repült be az iskola kapuin elsős kisdiákként. Mindig ott voltam Neki, ha szüksége volt rám, ha kisbabaként sírt, sosem voltam rest magamhoz ölelni, babusgatni, sosem vizsgáltam, mi lehet az oka, ha tele a pocak, tiszta a pelus, tudtam, hogy rám, az anyukájára van szüksége annak a párnapos/hetes kisembernek, hát ott voltam Neki fáradtságot nem ismerve. Nem nőtt a fejemre, nem lett anyámasszonykatonája, helyette egy az érdeklődéstől tágra nyílt szemű, bátor, kezdeményező, gondolkodó nagyfiú anyukája lehetek.

A kislányom 4 éves. Ő lányosan szemérmesebb, visszahúzódóbb, de épp a ma reggel tapasztalata: most költöztünk, ovit váltottunk, ma van az első beszoktatós napja az új oviban. Reggel egy hosszú hozzámbújás után bátran belépett az új közösségébe, játszik, feltalálja magát, néha kikukkant, örül annak, hogy itt vagyok, aztán boldogan szárnyal vissza a csoportba. Ez az érzelmi magabiztosság szintén annak köszönhető szerintem, hogy sosem mérlegeltem, ha szüksége volt rám akár babaként akár kisgyermekként, mindig ott voltam Neki. Sokszor tényleg teljesen háttérbe szorítva a saját igényeimet. A férjem pont ugyanígy csinálta/csinálja.

Szerintem jól tettük. Ha újrakezdhetnénk, pont ugyanígy csinálnánk. Hiszünk a kötődő nevelésben, a szoptatás fontosságában, abban, hogy a védtelen, másra utalt újszülött/csecsemő a legelső, olyankor nincs mérlegelési lehetőség, a szülő elsősleges feladata a gyereke igényeinek a kielégítése. Mindig azt mondom, nem a gyerek kopogtatott, hanem két felelősen gondolkodó felnőtt vállalta őt.

A gyermek talán majd azzal hálálja meg a szülő erőfeszítéseit, hogy magabiztos értelmes felnőttként a világ, a saját környezete, közössége javát szolgálja majd.