Van itt olyan, aki megbánta hogy anya lett belőle?

Én is így vagyok vele, de nagyrészt hallgatnom kell róla, magamba kell fojtanom, különben viselhetem az őszinteségem következményeit...

Az én gyerekem autista. Születése óta kínlódás vele minden egyes nap. Kezelhetetlen. Az állapota miatt ráadásul végleg kiestem a munkaerőpiacról. Tönkrementem mellette, megcsúnyultam, leépültem fizikailag, romokban az egészségem, az agyam is szita, teljesen használhatatlan. Egyedülálló vagyok, édesanyámékkal élek, és esélyem sincs arra, hogy ez változzon. Ezek okán bizony nem tudok derűsen mosolyogni rá és játszani vele. Minden nap keményen meg kell vele harcolnom még az óvodába való elkészülés és elindulás miatt is. De igazából még egy orrfújás miatt is. Állandóan frusztrált, ideges vagyok. Nyilván ő közvetlenül nem kap belőle, de épp elég az, hogy van egy megkeseredett, enervált, morcos anyja, ahelyett, hogy egy vidám, energikus lenne, akivel öröm együtt lenni nap mint nap.