Szülők, mit tanultatok a gyereketektől?

Én rámutathatok egy hibádra, és boldogan elfogadod, csak úgy mint a gyerekedtől?

Jösztök. Ez a szó nem létezik a jöttök szóra gondolhatsz.

Én elsősorban azt hogy nem irányíthatok mindent. Nem dönthetem el hogy mikor esek teherbe (2 évet vártunk rá, tök egészségesek vagyunk).

Miután megszületett: nincs hatalmam a jelleme felett, például hogy mit szeret (sosem akartam habcsóknak öltöztetni, erre a kedvenc színe a rózsaszín és imádja a csillogós cuccokat).

És általában meg azt, hogy minden átmeneti. Az átalvatlan éjszakák, a hasfájás, stb. elmúlnak és a boldog pillanatokat is meg kell becsülni mert gyorsan elrepülnek.

Mint a 2-es, 3-mas. Hihetetlen, hogy mennyire megváltoztatott 2 év alatt. Türelmes lettem, egyszerűen minden nap "tanít" nekem valamit, hogy hogyan legyek egyre jobb anya. Múltkor már ő kért bocsánatot, mert veszekedett velem, pedig még csak 2,5 éves.

Rájöttem, hogy ő nem csak az "én lányom", hanem egy teljesen egyedi személyiség, akinek saját élete van és lesz, és csak a nevelés szintjén szólhatok bele.

Megtanított szeretettel reagálni mindenre, amit csinál.

Megtanított arra, hogy semmi értelmes kiabálni, mert csak rosszabb lesz tőle mindenkinek a hangulata, meg a hiszti is.

Persze ez nem azt jelenti, hogy soha nem szoktam hibázni, de már sokkal tudatosabban kezelem a hisztiket, nevelést.

Amit a 7-es írt.

Van az a mondás, hogy Vannak tökéletes anyukák, csak nekik még nem született gyerekük. Azt hiszem én is ilyen voltam. De mára már leszálltam a magas lóról. Régen ha láttam az utcán ordító gyereket, meg volt a véleményem a szülő alkalmatlanságáról. Ma már inkább sajnálom.

Rendesen megkaptam az élettől, a fiam autista. Magasan funkcionáló, így leginkább csak neveletlennek tűnik. Kb. minden nap megkapom valakitől, hogy meg kéne már nevelnem. A saját anyám is azt mondta, hogy csak az a gond vele, hogy én vagyok az anyja. Néha próbálok panaszkodni embereknek, de a vége mindig az, hogy sajnálkozó tekintettel elmondják, hogy mit csinálok rosszul. Nyilván azért dühöng semmiségekért a gyerek, mert tőlem tanulja, azért nem akar tanulni, mert nem fogom elég szigorúan, azért hisztizik, mert megtanulta, hogy hisztivel bármit megkap stb, stb. Vége hossza nincs a "tanácsoknak". Inkább nem mondom ma már senkinek.

Szóval megtanultam, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinálok, a gyerek olyan, amilyen. Ezeket a beszólogatásokat viszont sajnos nem tudom elengedni, a mai napig nagyon bántanak. Azt is megtanultam, hogy ne várjak együttérzést az emberektől. Hiába teszem ki a lelkem, a végén akkor is én leszek mindenért a hibás. Megtanultam, hogy ne engedjek senkit közel magamhoz, mert a végén úgyis megbánt.

- Kis tükrök, viszont látod bennük azt, ami őket körbe veszi. Viselkedési minták, beszéd, szavak, hozzáállás.

- Az idő nem olyan fontos. Ha nem időpontra megyünk valahova (óvoda, doktor, találkozó, bármi) akkor lényegében tök mindegy, hogy megnézi-e azt a követ az utcán vagy hogy leülünk-e felhőt nézni. Az idő szemmel tartása hihetetlen stressz.