Honnan tudom hogy készen állok e? És ha én soha nem fogok?

"És ha én soha nem fogok?"

Mondjuk ezt még az előtt kéne kitalálnod mielőtt hozzámész valakihez, aki meg már most akar. Se egy nem kívánt gyerek felnevelése, se egy válóper nem túl jó ötlet.

Hasonló helyzetben voltam, de picit fiatalabb voltam.

9 év stabil és jó kapcsolat után szültem, főleg a párom kívánságára, meg mert úgy éreztem nem akarom én se húzni tovább az időt, de semmi belső anyai késztetésem nem volt. Eredetileg egyáltalán nem akartam gyereket, férjem tudta ezt az elejétől fogva, de azt mondta kivár, hátha meggondolom magam. Aztán úgy voltam vele, hogy oké majd kicsit később, de 9 év alatt nem jött el a most már akarom érzése. Tudtam, hogy nem nekem való a "babázás" része, ez be is bizonyosodott. Az anyaság eddig egy jó nagy szívás nekem. Korlátozva vagyok a legapróbb dolgokban is, bezárva érzem magam, fizikailag is leépültem, szellemileg se vagyok a toppon. Nem vagyok depis, nem is sírtam (talán csak 1x a baby blues alatt), azóta egészen jól működök, meglepődtem magamon hogy jobban bírom mint gondoltam, de ettől függetlenül továbbra sem boldogít. Vannak szép pillanatok, és nagyon szeretem a gyerekem, egy cukiság tényleg.

Nem bántam meg hogy így alakult és bevállaltam, de tudom hogy szabadabb és boldogabb voltam előtte, hiányzik az az életem. Most jöttem rá igazán, hogy mennyire fontos volt a szabadság nekem. Nem volt feltűnő ennyire korábban, mert otthonülő nembulizó voltam mindig is.

Úgy gondolom, ha nem vállalom ezt be akkor is hiányérzet nélkül leélem az életem.

Nem tudom értehtően sikerült-e leírnom.

Mindkét életút járható lett volna számomra. Most már anya vagyok, így ebben fogom keresni az örömöt, és ennek szenvedem el a hátrányait.

Ha valaki bizonytalan, akkor nincs igazán jó vagy rossz döntés (itt a belső vívódásra gondolok, nem az anyagi és egyéb körülményekre), mert nem tudjuk mindkettőt kipróbálni és végigélni majd utólag rámondani hogy akkor melyik volt a jobb. Csak egyet lehet választani, aztán ahhoz kell alkalmazkodni.

Én így hozzá sem mennék, csak ha előtte túlesünk egy nagyon komoly beszélgetésen.

Jelenleg te az én meglátásom szerint becsapod vagy magadat, vagy őt, másnak mutatod magad, mint amit valójában érzel, csak az okát nem tudom.

Annyira erőlteti, hogy muszáj elfogadnod az ő terveit? Hagyd ott! Nem erőltetheti rád az akaratát, ez két ember döntése kell, hogy legyen!

Vagy magadtól lelkesedsz a babatémára előtte, mert félsz, hogy ha nem így lesz, akkor elhagy? Így viszont azt kell végiggondolni, hogy van-e értelme hazugságra építeni így egy kapcsolatot?

Meg kell neki mondanod még az esküvő előtt, hogy félsz, ezt te nem akarod, és látsz rá 5-20-80% (ezt te érzed) esélyt, hogy ez belátható időn belül nem is fog változni.

Ő meg majd eldönti, hogy vállalja-e a kockázatot, hogy ennek ellenére is veled marad.

/Ha ezt, vagy hasonlót egy pasi írta volna ki kérdésbe, már mindenki nekiesett volna, hogy micsoda szemétség egy nőtől elvenni a lehetőséget az anyaságra, csak az idejét vesztegeti.../

De ha megbeszélitek, akkor lehet a gyermekvállalással kapcsolatos félelmeidet is sikerül idővel feloldani, és ha nem csak belül fognak nyomasztani ezek a dolgok, hanem nyíltan ki tudtok térni rájuk (pl. hogy képzeli el a munkamegosztást, ki fog segíteni neked az első, húzósabb időkben, hogy tervezi a közös programjaitokat a babával és nelküle, csak kettesben stb.), akkor lehet nem is lesz olyan ijesztő egy idő után.

Nagyon vágytam mindig is gyerekre, de ahogy aztán közelített a reális megvalósítás időpontja, egyre kétségbeesettebb lettem, hogy nem is akarom én ezt, túl nagy felelősség stb. Nálam bizonyos szinten szerintem a korral is jár az, hogy egyre inkább túlparázok dolgokat.

Őszintén szólva a kislányunk első éve borzasztóan érintett, rengeteget kivett belőlem, én nagyon nagyon sokat sírtam, sok idő volt elgyászolni az előző életszakaszt. Aztán ahogy elmúlt egy éves és egyre önállóbb lett, én is elkezdtem összeszedni magam, tulajdonképpen a helyére kerültek a gondolataim és bevállaltunk mégegy gyereket. Ugyanolyan félelmekkel, ráparázva, az első év ismét durva volt, aztán szép lassan itt is átkattant az agyam. Többé nem csinálnám újra, vagyis nem lesz több gyerekünk és igen, sokszor piszkosul nehéz, de már nem tekintek vissza vágyakozva a nélkülük töltött időre, sőt... Tulajdonképpen rájöttem, hogy annyira rövid az az idő, amíg abszolút kismajomként csüngnek rajtunk és függnek tőlünk, hogy nem is olyan ördöngős ez, mint amennyire rá voltam parázva. Az elmúlt 8 év úgy telt el, mintha pislogtam volna egyet. Pislogok mégegyet és már rámcsapják az ajtók a tinijeim. Így már nem érzem akkora áldozatnak, de azért fenntartom, hogy nem könnyű és ha a vágy legkisebb szikrája sem volt meg sosem, akkor biztosan nem vállalnám.

Én voltam hasonló szituban, 26-27 éves korom körül. Az akkori párom borzasztóan akart gyereket. Nekünk is adott volt hozzá minden, mondjuk az esküvőt egyikünk se akarta annyira, gondoltuk az csak egy papír. Én viszont ugyanígy éreztem, mint te, nem vágytam bulizni, más férfiakra de egyszerűen féltem attól, hogy mi lesz, ha lesz egy babánk. Annyira a páromban sem bíztam, ő még azért vágyott fesztiválokra, meg többnapos túrákra az isten háta mögé, ez is aggasztott, hogy addig velünk mi lesz, míg ő éli a világát? 27 éves voltam, mikor a sarokba szorított, hogy vagy most elkezdünk próbálkozni, vagy akkor vége köztünk, mert ő családot akar, nem akar tovább várni. Így szakítottunk. Amíg én egy kicsit is hezitáltam, nem tudtam belevágni.

29 évesen ismertem meg a férjem, és szerintem kb fél éve voltunk együtt, mikor azt éreztem, hogy na vele bele tudok vágni, tőle akarok gyereket, de nem erőltettem, ő sem szerencsére. Nagyon sokat beszéltünk a félelmeinkről, és gondolatban mindenre kerestünk együtt valami A-B-C tervet. Most vagyok 32, tavaly volt az esküvő, most jön a baba. Igazából vannak még paráim, de őszintén azt érzem, hogy ketten vagyunk és meg fogunk oldani mindent.

34 vagyok, nem akarok gyereket.

Nem, nem érdekel, hogy a csapból is ez folyik, elkések, stb. Leszrom, nem lesz gyerekem.

Ilyen egyszerű.

A társam szerencsére így látja, de ha nagyon pusholná a témát, elhagynám.

Az mondjuk más kérdés, hogy hozzá sem mennék olyanhoz, aki akar gyereket.

De te nem akarsz - NE SZÜLJ!, kérlek, ne tedd tönkre a gyereked életét, mint sok olyan "szülő", aki bevállalta, de nem akarta.