Mikor nyugodtatok meg végre?

Hány hetes? Ha az elején vagy, feltételezem még a hormonok is beleszólnak.

Én az elején beköltöztem a szobájában. Ő a kiságyban, én pedig egy ágyon, amit erre a célra tettünk be.

Ma pl már úgy csináljuk hogy 3-4-ig alszik, cicit kér olyankor és onnantól ott alszok vele egy matracon mert hulla vagyok visszajönni.

De ha pl beteg akkor együtt alszunk.

Az elején pont emiatt is jobb beköltözni mert nem csak a baba érzi jobban magát de az anya is nyugodtabb, legalábbis nekem így jobb volt.

Egyébként a szerencséhez és a jó időzítéshez is kellesz. Én azt látom hogy nem bízol magadban eléggé. Miért nem? Miért nem hiszed el hogy képes vagy rá?

Azt hittem pár hetes.:)

Marmint az nem működött hogy egy szobában külön ágyon?

Én úgy látom magaddal kéne kibékülnöd.

Soha nem csináltam ezt, nem vagyok ennyire neurotikus.

Szerintem is magaddal kellene inkább kibékülnöd.

Én úgy csináltam hogy már az elejétől kezdve megvolt a maga kis szobája és a miénk is.

Elejétől kezdve ott aludt, és én aludtam az ő szobájában, pont emiatt hogy ne legyen kavarodás. Nem tudom hogy lehetséges e nem felkelni, ha felkel a bébi, mert az elejétől kezdve én is felkelek ha ő is. Viszont amikor tudtam hogy a mama vagy apa eteti, akkor én nem keltem fel, csak nyugtáztam és tovább pihentem. Az sem megy?

Egy éves , de én is be-benézek hozzá hogy hogyan alszik, mi a helyzet, ha nem kel fel, bár az ritka.

Előtte milyen voltál? Márcsak azért is mert ha előtte is 120-on pörögtél akkor most nehéz lenne elképzelni az ellentettjét.

A ruhát miért kombinálod túl? Választasd esetleg ki a kisgyerekeddel, elétartasz kettő kombit és akkor ő választja ki, ez egy idő után tök jó kis rutin tud lenni.

Vagy ha nagyon kötött vagy, nem tudod elengedni a dolgokat, akkor dolgozz egy héttel előre. Ne egy nappal előre. Lehet hogy barátibb megoldás lenne.

Amikor kikerültem az egyetemről, akkor volt egy kétségbeesett fázisom, hogy hogy lesz ebből élet... Nyilván akkor realizálódott, hogy kb. mennyit fogok keresni, mennyi egy albérlet, a párommal vége, stb. Szóval nem volt könnyű időszak. Volt egy évem egyedül albérletben, az nagyjából erről szólt, aztán lett egy párom (a férjem) és vele elkezdtünk szépen lassan mindent közösen felépíteni a nulláról. Ez megtanított hinni, küzdeni és megdolgozni azért, amit szeretnénk. Alapból bennem volt, de tisztázni kellett, megnyugodni, reális célokat kitűzni és nyomni. Lett lakásunk, autónk, aztán gyerekünk, családi házunk, stb. A mai napig agyalok, tervezek, de már reálisan, nyugodtan, nincs bennem kétségbeesés mellé.

A gyerekkel kapcsolatban ugyanezt éltem át. Az eleje sokk volt és kétségbeesés, aztán ahogy azt láttam, hogy képesek vagyunk életben tartani, szépen megnyugodtam. Aggódom érte, ha eü problémája van, elönt a kétségbeesés egy pillanatra, ha hatalmasat zakózik, vagy pl. a bölcsi első napjain is borzasztóan éreztem magamat, de az élet mindig azt igazolja, hogy semmi értelme a parának, úgyis az van, ami van és minden rendben lesz. Egyszerűen nincsen ráhatásom. Leesett, elesett, mostmár ebből táplálkozunk. Vinnem kell a bölcsibe, ezzel kell megbírkóznom, stb. És egyre könnyedebben kezdtem venni a dolgokat. 100% nyugalom sosem lesz és, nekem soha nem is volt, de azért abból bőven visszavettem, hogy azt nézegessem lélegzik-e álmában úgy, hogy alatta van a légzésfigyelő amúgy. :)

Egy terápián ha jó a szakember nem fogja azt gondolni hogy ahh ennek is jó dolgában nem tudja mit csináljon. Szerintem kezd el azt a terápiát. Én jelenleg nem tehetem meg anyagilag, de nekem is szükségem van rám addig is itthon fejlesztgetem magam.

Kit érdekel mi lett a feneked alá téve, te nem érzed jól magad, akárhogy is nézzük amit kezelni kell és ha nem megy egyedül nem szégyen segítséget kérni.