Értékrendek! Akik kevés pénzből éltek mit gondoltok, hogy a jobb helyzetben élő családoknak hogy kellene élni?

Ez megint hatalmas általánosítás. És a stílus a lényeg, mert van olyan aki mindent megvesz a gyerekének de ezzel kérkedik, a másik orra alá dörgöli és érzékelteti keményen hogy aki nem így teszi ahogy ő az rossz szülő és az olyannak nem való gyerek (nekem sógornőm ilyen).

Ez gáz szerintem.

De ha vki nem ilyen de mindent megvesz megad amit csak tud azzal semmi bajom. És nem gondolom hogy ettől lesz jó vagy rossz az értékrendje. Van ellenpéldám mindegyik esetre, volt egy barátnőm akik valóban MILLIOMOSOK voltak, bármit megkapott megkaphatott volna, mégis egy teljesen oké ember lett belőle és nem követelőzött sose abszolút és nem ez alapján mérte az embereket kinek mije van.

Úgyhogy nekem semmi bajom ezzel amíg mindenki a "saját házatáján söpröget" s nem szól be másnak aki másképp él:)

Üdvözlöm a kérdést!!!

Kíváncsi vagyok a válaszokra!

Nekem mindig az jut eszembe, hogy ha tehetnék, ők nem raknának félre a gyerekük jövőjére pénzt?

Ha én pl. jól élek, és nem rakok félre, akkor gondolom azért köpködnének, hogy felélem, ahelyett, hogy elraknám neki.

Mióta gyerekünk van éltünk jobban és rosszabul, mondjuk azt nem mondanám, hogy bármikor is „nyomorogtunk” volna, és azt hiszem, mindig hoztuk az átlagot – de sosem fürödtünk a pénzben.

Node, a lényeg, hogy amiket példának hoztál, az szerintem nem a gyerek értékrendjét „rongálja”. A gyereknek félretett pénz tök jó dolog, nem hinném, hogy bárki belekötne, a drágább babakocsi pedig az anyuka igénye, nem a gyereké, ahogy – legalábbis bizonyos korig – a drága, új ruhát is.

A drágább játékokkal sincs baj, szerintem csak az a gond, ha nem hagyjuk a gyereknek, hogy vágyakozzon valamire, ha mindent azonnal megkap – akár még mielőtt vágyna rá. Ebből lesznek a millió nem használt játékkal telezsúfolt gyerekszobák, és sokszor az unatkozó, reklámokban látott cuccokért hisztiző gyerekek.

Van egy nagyon jó könyv, Michael Ende Momo című regénye (ajánlom mindenkinek, egy 7–8 éves gyereknek már felolvasható, és szülőként is igen élvezetes), az jutott eszembe erről a témáról. A főszereplő kislány árva, nincs semmije, viszont mindig remek játékokat talál ki a többi gyerekkel együtt. Majd egyszer eljönnek hozzá a „szürke urak”, akik veszélyesnek érzik a kislányt magukra nézve, és le akarják kenyerezni egy beszélő babával. Csodaszép baba, a kislánynak nagyon tetszik, de folyton azt mondogatja, hogy „XY vagyok, a tied vagyok, mindenki irigyelni fog tőled. XY vagyok, és még több holmit akarok!”, ezért nem lehet vele semmit sem játszani. Míg ha nem beszélne, akármilyen szituáció eljátszható lenne vele. Aztán a szürke úr elmagyarázza a kislánynak, hogyan kell játszani egy ilyen babával: mikor a gyerek megunja, venni kell neki új kalapot, új cipőt, új táskát, új bugyit… és ha már mindene meglenne, akkor venni kell hozzá való fiúbabát, annak új kalapot, új cipőt…, majd barátnőt neki, és persze annak is új fityfenéket.

Nem tudom, érthető-e a helyzet iróniája. Szerintem a hangsúly nem azon van, mennyi drága cuccot vesz valaki a gyerekének, nyilván tegye, hogyha ez neki, mint szülőnek örömet szerez (én speckó innen nézve azt gondolom, ha gazdag lennék, akkor is agyvérzést kapnék, ha 20 ezerért vennék nadrágot a gyereknek, amit két nap alatt kiszaggat térdben :), hanem azon, hogy hagyja-e a gyerekét gyereknek lenni, nem öli-e ki a fantáziáját, nem folytja-e meg a sok tárggyal a képzeletét.

Az értékrendet úgyis a család értékrendjéből meríti a gyerek, szóval ha egy család azt tartja elődleges fontosságúnak az életben, hogy kinek mekkora fux lóg a nyakában, akkor mindegy, vesz-e a gyereknek is, vagy azt mondja, hogy „majd megveszed magadnak fiam, ha lesz saját kereseted”, a gyerek ezt fogja eltanulni nagy valószínűséggel, és erre fog vágyni.