Kedves Anyukák/ Leendő anyukák! Mit tennétek ha kiderülne hogy a kisbabátok beteg?

én most vagyok a terhességem legelején nagyon félek "ezektől a dolgoktól" ha reális igőn belül (20-22 hét) kiderülne hogy beteg nem tartanám meg ez biztos, nem magam miatt ő miatta.

Ha később derül ki vagy netán születése után biztos nem adnám senkinek!

Megtartanám. Akármikor. Ha élettel összeegyeztethetetlen a rendellenesség, akkor el fogom veszíteni. Amennyiben nem az, megteszünk mindent a fejlesztése érdekében. Nem egy és nem kettő olyan embert ismerek, aki nagyon messzire jutott születéséhez képest és teljes, vagy majdnem teljes életet élhet betegsége ellenére. Azt gondolom, hogy az élet érték, és nem jogom eldönteni, kinek adom meg a lehetőséget és kinek nem. Elgondolkodtató, és tanulságos, nézd meg:

http://www.youtube.com/watch?v=yjEZIhIaCsg

Ha a terhessegem alatt derulne ki, nem tartanam meg. EN enm erzem magam olyan erosnek, hogy meg tudjak birkozni egy beteg gyermekkel.

Ha a szules utan, mindegy mennyi idovel, akkor megtartanam, termeszetesen, legjobb tudasom szerint nevelnem, ha lehetseges es nem szorul allando szakszeru apolasra, akkor termeszetesen nem adnam otthonba. Ha viszont szakerto apolasra szorulna, akkor igen, olyan otthonba adnam es lehetosegeimhez merten latogatnam termeszetesen.

Mondjuk az sem mindegy, hogy hol szuletne az a gyermek... Magyarorszagon szinte eselytelen, hogy egy serult gyermek teljes eletet eljen. Eleve elszeparaljak mar csecsemokent is, bolcsodebe ovodaba nem veszik fel a tobbseget, iskolaban kikozositik, felnottkent bezarkozva el...

En kulfoldre koltoztem, itt nem kell nekik elrejtozni. Sem a mozgasserult, sem az ertelmi fogyatekos gyereke/felnottek nincsenek elszeparalva. A lanyom iskolajaba ket kerekesszekes gyerek jar, az elelmiszerboltban hetente talalkozom a kozeli Down-haz csoportjaival, akiket bevasarloni visznek. Senki nem bamulja meg oket, szinte fel se tunnek senkinek. El nem tudom kepzelni, hogy Magyarorszagon barki is kepes kivarni azt a fel orat, vagy tobbet, amig ok elokapirgaljak a centeket es kifizetik az egy tabla csokit, vagy akarmit. A multkor volt szerencsem egy "honfitarsamhoz" az uzletben. Mogottem allt a sorban, elottem epp egy kerekesszekes holgy fizetett -halkan megjegyzem, hogy a mozgasserult kasszanal....- kicsit lassan haladt, remegett a keze, elejtette a bankkartyat, mellerakta, elvetette a PIN kodot. "Igyekezhetne mar az a nyomorek kva" - ezt reagalta a kedves mogottem allo.... Aki hihetetlenul zavarba jott, amikor megfordultam es kozoltem, hogy mehet elem, majd en kivarom a sort, nem sietek....

Nem is igazan a gyermekkor a nehez egy serult gyermekkel, hiszen alapbol egy gyerek segitsegre szorul, hanem a felnottkor....

Én úgy nőttem fel,hogy a szomszédunkban egy súlyosan sérült fiú(férfi) lakott.Nekem megszokott ember volt az életemben,így én soha nem néztem meg a fogyatékos embereket.

30-as évei végéig élt.4 hónapos szellemi szinten.Borotválni kellett,miközben a cumisüveget sem tudta megfogni.Az édesanyja nem adta intézetbe,de mindig abban bízott,hogy a gyermeke előbb távozik.2 évvel később követte.

Nem,soha nem vállalnék egy sérült gyermeket.

Nem tudnék lemondani róla,ha születése után derülne ki,hogy más.

Attól függ, milyen rendellenességről van szó. Ha pl. az derülne ki, hogy hiányzik egy végtagja, vagy süket, vak, esetleg mozgáskorlátozott lenne, akkor megtartanám, mert véleményem szerint így is lehet teljes életet élni, még ha bonyolultabb is. Ha viszont súlyos értelmi fogyatékos lenne, vagy ágyhoz kötött, állandó ápolásra szoruló lenne, akkor elvetetném, amennyiben ez időben kiderül. De ebben az esetben sem mondanám, hogy az ő érdekében teszem, a saját önző érdekünkből tennénk, hogy a saját életünket könnyítsük meg, hiszen nem tudhatjuk, hogy egy értelmi fogyatékos ember, aki a saját kis belső világában él, vajon boldog-e. Lehet, hogy boldogabb, mint az átlag emberek, mert egyszerűbbnek látják a világot, nincs bennük harag, rosszindulat, bosszúvágy stb. Szóval azt gondolom, hogy a jól hangzó szlogen, hogy az ő érdekében vetetjük el, csak abban az esetben állja meg a helyét, amikor olyan betegségről van szó, aminek a következtében csak vegetáló és fájdalmakkal, szenvedéssel teli életet lehet élni. Minden más esetben ez a szöveg csak üres önigazolás, amivel könnyíteni szoktak a lelkiismeretükön az emberek.

És még egy szokásos indokra reagálnék: amikor valaki azt mondja, hogy nem érzi magát erősnek egy sérült gyerek neveléséhez, az azt gondolja, hogy létezik olyan ember, aki elég erősnek érzi magát ehhez? Szerintem nem, szerintem erre senki nincs felkészülve, mindenki egészséges gyereket akar, és amikor kiderül, hogy nem egészséges a gyerek, valószínűleg minden szülő a padlóra kerül, kétségbe esik és úgy érzi vége a világnak, de az már csak rajtuk múlik, hogy talpra tudnak-e állni, és kihozzák-e a helyzetből a lehető legjobbat.

Ha a születése után derülne ki, hogy beteg, akkor ha tehetjük, otthon nevelnénk. Abban az esetben adnánk valami intézménybe, ha ott biztosan hatékonyabban tudnák fejleszteni, ha biztosan jobb helyen lenne ott, mint otthon.

30 éves vagyok