Mennyire gyakori, hogy egy első babás anyuka nem stresszeli szét magát mindenen?

A személyiségeden nem nagyon tudsz változtatni.

Aki "laza", az lazán veszi a gyerekkérdést is.

Talán annyi segítene, hogy eleve nem olvasol a neten semmit, ahol negatív dolgokat írogatnak. Viszont a sikertörténetekből minél többet.

Én is egy vetéléssel kezdtem anyai pályafutásomat, mindjárt ikrekkel, 10 hetesen. A következő terhességnél a 12. hétig másra se tudtam gondolni, csak hogy nehogy megint baj legyen, utána is féltem még, amíg el nem kezdtem érezni, hogy mozog. Akkor elmúlt a félelmem, tudtam vele kommunikálni.

A szülés abszolút nem volt parás, farfekvés miatt programozott császár, szóval ott nem nagyon volt mitől félni, a császártól nem féltem, igazából azt végig se gondoltam, hogy most engem felvágnak a műtőasztalon, csak arra gondoltam, hogy végre megszületik a kislányom.

Miután megszületett, én tök nyugodt voltam. Meg is lepődtem, azt hittem, hogy tanácstalan leszek, frusztrált és béna, de nem, tök jól ment. Mondjuk nekem a gyerekkel minden oké volt, az elején ijesztett meg, hogy bár 38. hét után született, nagyon pici volt, 2200 gramm és 44 cm. De gyorsan kiderült, hogy semmi baja, csak genetika (én is elég pici vagyok), úgyhogy ezen nem rugóztam utána. Éreztem, hogy rendben vagyunk/leszünk, és úgy is lett hálistennek.

Viszont nagy titkot tudok veled megosztani, én eleve nem vagyok egy idegbajos típus, ha nincs okom parázni, nem parázok, nem stresszelek. A terhesség elején az előzmény miatt volt okom, utána viszont lehiggadtam teljesen. Szerintem ez azon múlik, hogy az anya milyen típus, nem nagyon lehet tudatosan irányítani. Na meg hát igen, ahogy előttem írták, a körülmények... ha baj van, akkor egy alapból nyugodt nő is tud stresszelni, lásd nálam is a vetélés miatt.