Mi az ami leginkább feldühít gyermeked iskolájával kapcsolatban?

25-ös én pályaelhagyó tanár vagyok.

5 évig tanítottam, és mindig azt mondta a főnököm, hogy majd akkor leszek jó tanár, ha lesz nekem is gyerekem. Akkor ezen felháborodtam, de most már látom, hogy igaza volt.

Most látom mindkét oldalt. Van, amikor egész délután tanulunk, és másnap kettest kap a gyerek, mert a tanár valami olyasmit kérdez, ami benne sincs a könyvben, órán nem írják le a füzetbe. Amikor bemegyek, akkor meg kijelenti, hogy ő ezt órán elmondta, és tudni kell. Hogy nem írták le a füzetbe? Ja, minek az, minden normális ember ha egyszer hall valamit, megjegyzi. Ilyenkor tudod, csak pillogok. Van 2 diplomám, és a munkahelyemen az értekezleteken a mai napig szoktam jegyzetelni, mert nap végére nem biztos, hogy megmarad a fejemben. Ezek szerint én nem vagyok normális. De hogy ilyen kijelentéseket hogy mer megengedni magának egy tanár, nem is értem. Nagyon sok olyan tanárral találkoztam már, hogy bemegyek hozzá, és alapból szellemi fogyatékosnak kezel, amikor semmit nem tud rólam. De neki van egy tanári diplomája, akkor biztos, hogy mindenkinél okosabb.

Mindemellett persze látom, hogy az én gyerekem sem tökéletes. De hogy a tanárok nem segítenek azon, hogy jó irányba fejlődjön, az is biztos.

"rmális. De hogy ilyen kijelentéseket hogy mer megengedni magának egy tanár, nem is értem. Nagyon sok olyan tanárral találkoztam már, hogy bemegyek hozzá, és alapból szellemi fogyatékosnak kezel, amikor semmit nem tud rólam."

Ez sajnos általános jelenség. Nem tudom, a kisebbségi érzésüket akarják-e ezzel kompenzálni, de én is érzem, és nagyon zavaró.

Pedagógusgyerek vagyok, alapból tisztelettel állok a tanárokhoz, ezt szoktam meg, mégis ez a tisztelet egyre gyakrabban párolog el. Ugyanis nagyon ritkán fordul elő, hogy a pedagógus ne lekezelően beszélne velem. Úgy gondolom, egy csapatban játszunk, partnernek kéne lennünk, és nem kvázi főnök-beosztott viszonyban, ahol az ő dolga kerek-perec megmondani, hogy én a gyerekemmel mit csináljak, és miért vagyok béna.

A gyerekeimmel alsóban semmi különösebb gond nem volt, most, hogy felsősök, és kamaszodnak, már feszegetik néha a határokat, de semmi extra. Mégis gyakran fordul elő, hogy kéretlenül megmondják, mit és hogyan csináljak. Csak néhány példa:

- A kislányom második általánosban "járt" egy osztálytársával. Kézen fogva sétáltak, mint a nagyok. Szerintem ez tök cuki, de a tanító néni felháborodva közölte velem, hogy meg ne lássa még egyszer, mert ez erkölcstelen. (Sima állami iskola, tehát nem vallásos). Sajnos akkor elkövettem azt a hibát, hogy a tanítónőnek engedelmeskedve elmondtam a lányomnak, miért "nem helyes" ez. Nagyon kínos beszélgetés volt, mert én sem értettem egyet azzal, amit akkor mondtam neki, és szerintem a felém irányuló bizalma is csökkent azóta.

- Covid alatt többször megkaptuk osztályszinten mindkét gyerek tanítójától, hogy akinél nem megy gördülékenyen az otthoni tanulás, az neveletlen és elkényeztetett. Ezekkel a szavakkal. Az, hogy a szülő is dolgozik otthon közben, nem mentség, mert ekkora gyerekeknek tudni kéne már teljesen egyedül is haladni (akkor jártak második és harmadik osztályba a gyerekeim.)

- A most hatodikos fiam ofője folyamatosan azon pörög, hogy nem lenne szabad megengednünk, hogy a gyerekeink influenszereket kövessenek a neten, mert azok nem a megfelelő értékrendre nevelik őket. Ez egy olyan téma, amiről lehet beszélgetni, de az a kioktató hangnem, amiben ezt ki szokta nyilatkoztatni, bicskanyitogató. Pluszban röhejes, hogy mindezt hosszú levelekben írja, meg, miközben a helyesírása katasztrófa, központozást nem ismeri, az igekötőt az igétől külön írja. Meglátom a leveleit, és már nem is tudom, sírjak-e vagy röhögjek kínomban.

Lehet, hogy azért támadnak már csípőből, mert sok szülő eleve így áll hozzájuk, de ez akkor egy ördögi kör, amiből jó lenne kitörni.

Igazad van, sajnos, utolsó.

Az én fiam "rossz gyerek", sajnos tisztában vagyok vele. Ki van vizsgálva, van róla papírja, adhd-s. Nagyon sokat fejlődött egyébként, ezt jórészt köszönhetem az alsó tanítónőknek, akiknek nagyon hálás is vagyok. Én is évekig hordtam pszichológushoz, fejlesztésekre.

Most felsőben katasztrófa a helyzet. És ha bemegyek egy tanárhoz, akkor megkapom, hogy "el kéne már neki magyarázni, hogy hogy illik viselkedni." És hasonlók. Miközben a leghalványabb gőze sincs róla, hogy a gyereknek milyen háttere van, miken vagyunk túl, milyen probléma van a családban. Én például tartós beteg vagyok, és sajnos emiatt is eléggé meg van zuhanva a gyerek.

De teljesen alap, hogy minden gyerek, aki nem mintagyerek csakis és kizárólag azért lehet ilyen, mert otthon el van hanyagolva.

A másik, amin kiakadok, az az "én csak tudom, hiszen nekem is van gyerekem."

Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mit is tanultak a tanárképzésen. Minden gyerek teljesen egyforma? Mindegyiknél ugyanaz a módszer válik be, mindegyik ugyanúgy tud tanulni? Érdekes, akkor miért van az a rengeteg tanulásmódszertan könyv, tanfolyam stb.

Én is azt gondolom, hogy partnernek kéne lennie szülőnek és tanárnak, de sajnos ez sokszor nem valósul meg. Van, amelyik tanárhoz inkább be sem megyek, mert tudom, hogy csak összevesznénk.

A Dráma óra, a "Természettudomány"-nak nevezett dupla órák délután egy és három között, ami másból nem áll, mint PPT készítésből. A két éves tapasztalattal rendelkező tanárt beültetik emelt órára, aki szintén felolvassa az összelopkodott PPT-it és olyan dolgozatokat írat, hogy az egész csoport csak nézi. Informatika órán kiderül, hogy a csoport 90 százaléka egy emailt nem bír elküldeni. Testnevelésen szembesülünk azzal, hogy valamiért a 40 emberből 35 nem tudja megcsinálni a gyakorlatokat, de erőltessük csak, had legyen gyomoridege a gyereknek. És még akkor nem beszéltünk arról, hogy hány felesleges PPT-t meg egyéb feladatot kell naponta megcsinálni a szokásos tanulás mellett.

Aztán azt is nehéz megérteni, hogy most azért tanulok, hogy majd elmenjek egy olyan egyetemre, ahol érdemi tudást nem fognak átadni de legalább +5 év.

Köszönjük az évtizedek óta tartó oktatás szándékos rombolását..