A lányom sose megy sehova?

Én sem voltam az eljárogatós típus, és ebben a korban komoly barátságaim sem voltak. Én visszahúzódóbb voltam, nehezen nyíltam meg, szótlanabb voltam, ezért senkivel nem mélyült el nagyon a kapcsolatom. Én voltam az a típus, aki mindenkivel jóban volt (konfliktuskerülő voltam), nem voltam kiközösítve, a suliban tök jól elvoltunk, de hétvégén vagy nyáron már kevésbé hívtak programokra, mert vagy nem jutottam eszükbe, vagy egyszerűen nem érezték, hogy én is a baráti társasághoz tartozom... És bevallom én sem nagyon kezdeményeztem, én sem hívtam őket, mert féltem a visszautasításoktól.

Néha rosszul esett, de nem gyötörtem magam miatta, otthon is jól elvoltam, szerettem a családdal lenni, anyukámmal beszélgetni/főzni, tesómmal társasozni, apukámmal meccset nézni, vagy egyszerűen csak egyedül olvasni, rajzolni a szobámban. Alapból más beállítottságú voltam, mint a többi lány az osztályból, én olvastam, nyelvet tanultam, rajzoltam, focirajongó voltam, őket a divat, a smink, az énekesek, a fiúk, a sztárok érdekelték inkább. Nincs ezzel semmi baj, mások vagyunk.

Gimiben már találtam magamhoz hasonló barátnőket, akkor többet is eljártam otthonról, bár sosem lettem bulizós, sosem volt lázadó kamaszkorom. Párkapcsolatom sem volt egyetemig, talán későn érő típus voltam ilyen téren.

Lehet hogy a lányod is hasonló típus, mint én. Ebben az esetben megnyugtatlak, most 30 éves vagyok, boldog házasságban élek, van egy kisfiam, vannak barátaim, vannak társasági programjaim, és jól érzem magam a bőrömben. :))

Én is mindig zárkózott voltam, bár engem általános iskolában bántottak, így nem voltam soha nyitott más emberek felé.

Akikkel középsuliba együtt jártunk be a suliba (vidékről városba) azokkal jóba lettem akkor, de később ez a "barátság" is megszakadt.

Végül 2 barátnőm lett igazán egyetemen, összesen kettő, de velük bármit meg merek beszélni 10 év után is. Egyikkel pont arról beszélgettünk minap, hogy egy idő után az ember rájön, a barátságoknál nem a mennyiség, hanem a minőség számít, és rengeteg "barátság" van, amit bizonyos kényszer szül. Majd ha annak vége a nagy "barátságnak" is vége.

Ezzel arra akartam kilyukadni, hogy semmiféle következtetést nem kell előre levonndod a lányod jövőjét illetően.

Van aki egy komplett bandához tartozik ennyi idősen, de felnőttként nincs 1 ember sem akiben őszintén megbízhat, van aki nem él nagy társasági életet mégis akadnak olyan emberek (vagy 1 ember) az életében, akikre mindig számíthat IGAZÁN, és szerintem ez az ami igazán fontos.

Szia!

Három gyerekem van. Egyikük sem jár(t) semerre sem.

Itthon ülnek, bevallottan nem szeretnek emberek között lenni. Osztálytársakkal nincs gondjuk, de nem nyitnak senki felé.

Még a kisebbik lányom az, aki néha-néha kimozdult itthonról. Legutóbb annyira, hogy Angliába költözött. :)

Majd barátkozik, ha akar. Én már elfogadtam a helyzetet.