Gyerek, aki sosem aludt egyedül és épp fél, mi okból zavarhatja ki mégis a szülőt a szobából?

Lehetőleg több gyermekes, tapasztalt szülők meglátásaira lenék kíváncsi. A gyermek én voltam és máig keresem a magyarázatot arra a kb 40 évvel ezelőtti történetre.

4-5 év körüli lehettem ekkor.

Anyám és nagymamám neveltek,egy gyéren lakott településen, ahol nagyon jó szomszédság volt. Az biztos, hogy soha sehol senki nem bántott, nem molesztált, nem ijesztgetett. Nyugis, szerető környezetben nevelkedtem, bár tesó nélkül, elvált szülővel kicsit sokat voltam egyedül.

Ezt nem árt tudni elöljáróban. Mert általában megkapom válaszként, hogy biztos bántott valaki. Nos, egyáltalán nincs ilyen emlékem és logikusan is teljesen kizárható. Ha valaki akaratán kívül esetleg megijesztett, arra pedig határozottan képes vagyok visszaemlékezni és nem hagyott bennem mély nyomot.

Nos, mamámmal is teljesen jól kijöttem és azon a bizonyos hétvégén, beleértve azt az egy éjszakát, őrá voltam bízva. Ezt anyuval előre megbeszéltük és nem okozott gondot, a nap jól telt el.

Aztán este, lefeküdni készültünk. Az ágyazás, készülődés jó hangulatban telt. Mire én , mindenféle különösebb ok nélkül késztetést éreztem arra, hogy egyedül maradjak. A furcsa az, hogy közben félelmet is éreztem, tehát eléggé kellemetlen hangulat uralkodott el rajtam, hirtelen. Mamám tudta, hogy engem "nem lehet" egyedül hagyni, mert kb 10 percet sem bírtam ki sehol egyedül, úgyhogy igen döbbenten reagált, de végül kihisztiztem, hogy otthagyjon.

Utolsó emlékem,hogy kisétál a szobából és még visszaszólt, hogy a lámpákat égve hagyja. Nos, a házunk belső elrendezése kb U alakú volt. Egy étkező és egy hosszú szoba választotta el az ő szobáját az enyémtől. Úgyhogy nem volt valami közel.

Szóval, ahogy kilépett a szobából, nálam képszakadás...

Ez este 8-9 körül történhetett. Ő nagyon rossz alvó volt, kb semmit nem aludt éjszakánként mert görcsölt a lába. Nos, hajnal 1 körül arra riadt, hogy kegyetlenül bőgök, üvöltök. És..innen már újra elékszem, arra, ahogy rohan át hozzám, és kiabál hogy jajj mi a baj? Mi történt??

Átölelgetett, kérdezte, mi a baj. Arra emlékszem, hogy biztos voltam benne, hogy "az a valami" még ott van a szobában, csak elbújt...

Komolyan még ennyi év után is, a hideg kiráz, ahogy írom...

(Nem egér volt...)

Másnap aztán nagymamám mesélte anyunak, hogy borzasztó éjszakánk volt és ő többé nem vállalja, hogy éjszakára egyedül maradjon velem, mert nem szeretne még egy ilyet. Nos akkor is a nap normálisan eltelt, anyu is már otthon maradt és most már őrá is sikerült a frászt hoznom. Ugyanis olyan pánikszerű bőgőroham jött rám (megijedtem). Hogy ilyet neki sem produkáltam azelőtt.

Bocs a hosszú részlezezésért, de én úgy gondolom, minden részlet fontos lehet. Így is próbáltam viszonylag rövidre fogni..

Nekem is van gyerekem, felnőtt.

Én itt több dolgot is igen furcsának tartok.

Egyik a "képszakadás" az egyedül töltött órákról abszolut semmi emlékem nincs, holott minden kicsit is jelentősebb dologra egész pici koromból is élénken emlékszem.

Igen furcsa az is, hogy egy gyerek, aki még sosem aludt egyedül, ráadásul épp fél, azt mi a fene tudná rábírni, hogy mégis egyedül akarjon maradni??

Az biztos, hogy nem valami csínytevés miatt történt, hisz annak nyoma maradt volna :D

Nem is elékszem olyasmire hogy valami titkos akción törtem volna a fejem, vártam, hogy bekuckózunk az ágyba és mesét olvas nekem, ez volt a tervünk.

Úgy kb 20 éves koromig nem is mertem kérdezgetni erről az éjszakáról a szüleimet, mert úgy éreztem, "nem szabad" gyerekkoromtól kezdve éreztem ezt a "tiltást".

Most már bátran szobahozom, de még mindig nyomasztó érzés.

Tudom, nincs kb semmi esély arra, hogy választ kapjak arra, mi történhetett azon az éjszakán, de talán lesz itt valaki akinek van hasonló emléke, tapasztalata.