Amióta gyerekeid vannak érzed azt hogy néha sok belőlük?

Én dolgozom azt is gyerekek között, de ettől jó lenne csak egy kicst punnyadni a tv előtt csak 1 filmet megnézni úgy hogy nyugi van.

Ha valaki kint van vele, akkor csinálhatom bent a munkám.

Ha én megyek ki vele van hogy fél napot kint vagyunk, csavargunk, ha a férjem max egy órát, de ez nagyon max, és úgy jön be, hogy órák óta kint vannak.

Nekem 2 kicsi van. 2.5 és 5 évesek. Ovisok.

Én dolgozok. Ennek ellenére rengetegszer érzem így.

Mivel a munka mellett is monoton az élet, nem ahogy 1 írja...

Van szabim, oké. De az pont el is megy a szünetekre, betegségekre. Úgyhogy azért, hogy pl 1 napot itthon punnyadjak nem tudom elpocsekolni.

Ha mind a 2 oviba, akkor ugye dolgozok. Hazafele összeszedem őket, így van kb a munkán kivúl 15percem egyedül, míg odaérek értük.

Otthon pedig hallgathatom, hogy ennek ez kell, annak az a baja....

Ha itthon vagyunk, mert hétvége van, betegek, stb, ugyan úgy megy aa folyamat figyelem igényük. Ha meg épp elvannak, akkor főzhetek, moshatok, takaríthatok, hozhatom be a lemaradást.

Szóval nekem rohadtul hiányzik.

Hiányzik az egyedüllét, de igazat adok az elsőnek, mivel dolgozok, gyerek nélkül se lennék szabad. Ahhoz minimum az egyetemig kellene visszamennem az időben, amikor még én voltam gyerekszerepben.

Gyerekek nélkül is fel kellene kelnem 7-ből minimum 5-ször.

Én addig éreztem nagyon megterhelőnek, amíg nem dolgoztam. Nagyon monoton volt nekem, hogy az egész nap csak a gyerekekből állt. Ébredés, öltözés, etetés, kinti-benti játék, kis házimunka, etetés, altatás, etetés, kinti-benti játék, majd az esti rutin. Néha azt hittem már beleőrülök, pedig a férjem a délutáni programban már csatlakozott és sokszor átvette őket. De akkor addig főztem, vagy megcsináltam olyan házimunkákat, amiket a gyerekek mellett nem tudtam. Így utólag visszatekintve megszépülnek a dolgok, de benne lenni utáltam.

Amióta dolgozom is előfordul, hogy soknak érzem, de nálunk pl. simán működik, hogy a férjem összecuccolja a gyerekeket és elmennek a mamához, én is szoktam ilyet, vagy ha akarok elmehetek egy csajos hétvégére a barátnőimmel. Mindkettőnknek jár a szünet. Nyilván ritkábban, mint előtte, de a mentális egészség az első. Alapvetően én munka után már várni szoktam, hogy lássam őket.

Ó hogyne lenne. Nem is csak belőlük...úgy mindenből...

A nagyfiú 8 éves, másodikos, és 1 éves kora óta megállás nélkül beszél. Csak beszél és beszél, és kérdez, és mindent tudni akar. Ha véletlenül nem beszél, akkor is búg, énekel, dudorászik, zúgásban van. Fürdés közben is, még alvás közben is sokszor.

A 4 éves kicsi lány szintén egész nap mondja, ő is mindenre kíváncsi, tombol a "miért"-korszak már vagy egy éve. Általában tök cukik együtt, máskor meg ölik egymást, duzzogás van meg egymásra mutogatás... a kicsi mindenben a nagyot utánozza, a nagy viszont még ahhoz nem elég érett, hogy csak simán legyintsen és ráhagyja. Szóval vannak konfliktusok.

Emellett fejben tartani minden szart. Ovis gyümölcsnap. Ekkor és akkor ünneplő ruha. Sulis kirándulás. Tanítás nélküli munkanap. Tönkrement a faragó, kell másik radír, postairon, betelt a füzet, akármi. Ovis húsvétozás, csini ruha, süti. Sulis tábort befizetni. Stb stb a vegtelenségig.

Emellett dolgozom napi 8 órát.

Van egy háztartás.

A férjem mindenben partner, de még így is sok néha, hogy a gondolataimat se hallom.

De majd lesz olyan is, hogy hazajönnek a suliból, lebsszák a táskáikat, szobába be, ajtó becsuk, aztán kajáig ki se jönnek. Akkor meg majd az lesz a bajom 😂

Teljesen természetes.

Nálunk már mindhárom legalább kiskamasz, és nem olyan szoros a fogás rajtam. De amíg ovisok voltak, fú, az a két hét nyáron, amíg apámék meg anyámék elvitték őket magukhoz nyaralni, hát olyan volt, mint a lottóötös!

Mindenki szereti a gyerekeit, de borzalmasan megterhelő velük állandóan együtt lenni. Nem bűn ezt néha kimondani.