Bölcsi. Hogy bírjátok lelkileg? És a kicsi?
válasza:
válasza:
válasza: válasza:Köszönöm a válaszokat!
Sok féle hozzáállás, tapasztalat van azt látom.
Nekem soha nem volt szempont pl. hogy tudjak ügyet intézni egyedül, mert a gyerek zavart volna benne. De persze ezt mindenki maga dönti el, pálcát nincs joga más felett törni senkinek.
Szakember szerint (és a gondozók szerint is) az a "normális", egészséges, ha sír, nem akarja anyát elengedni először. Aztán később rájön a gyerek, hogy anya mindig megy érte, addig pedig játék van. Ahogy az utolsó válaszoló írta, akinek látszik, hogy a gyereke lelkileg "egészséges". Van a másik csoport, akiknek később esik le a tantusz, ez a nehezebb eset állítólag. Mi még a beszoktatás elején vagyunk, nehéz...sírás van eleinte, aztán játszik, de eszébe-eszébe jut, hogy keressen engem. Lelkileg nekem is nehéz, hisz eddig szimbiózisban éltünk, és ezt az új helyzetet mindenkinek fel kell dolgoznia, a szülőnek is.
Egyik válaszoló írt arról, hogy valakinek másfél hónapja sír a kicsikéje. Az sem ritka, sőt, van hogy 2 hónap és van aki még később szokik be. Ez teljesen normális! Azt találom inkább "furcsának" (pszichológussal együtt), akinek a gyereke egyáltalán nem kötődik a szülőkhöz...nem sír, simán otthagyható a gyerek bárhol, bárkivel.
A gyereknek sem kell hazudni, hogy milyen szuper helyzet ez (nem hülyék, csak kicsik, és érzik a rezdüléseiden, hogy mást mondasz és mást mutatsz, csak még jobban összezavarja őt) én megmondom neki, hogy ez anyának sem könnyű helyzet, de belerázódunk, és pl. játszani tud gyerekekkel a bölcsibe, mert otthon csak egyedül tud játszani, stb... Mindenkinek a legjobbakat kívánom!
válasza: válasza:bocs,véletlenül elküldtem.szóval azzal vitába szállnék,hogy nem kötődik a gyerek,és otthagyható bárkivel.A fiam hétfőn kezdte a beszoktatást,és ma már 1,5 órát ott aludt,ott ebédelt.ma nem is sírt,de kérdezte,hogy hol vagyok.én mindig mindenhova vittem magammal,megszokta az idegen embereket.játszótérre minden nap mentünk,ott volt egy kialakult kis csapat,ahol egy anyukával nagyon megbarátkozott,vele elmaradt volna.Idegennel persze nem,de a gondozónő nem idegen.mióta megtudtuk,hogy ki lesz,ennek már három hónapja,minden nap beszélgettünk róla,sőt találkoztunk is többször a bölcsi kerítésénél séta közben,és meg is álltunk két szóra.Így már ismerte,tudta a nevét,kommunikált vele,nem volt neki idegen.attól még hogy nem ordítja ki a tüdejét,mert ott hagyom,kötődik hozzám,hiányzok neki,de elfogadta a gondozónénit,és most ő a pótanyja.
azért nem könnyű neki,mert ő is mondja,hogy nem megy bölcsibe,meg nem szereti anyát,mert otthagyja,de szerencsére van olyan értelmes,hogy mindent meg lehet vele beszélni,mindent megért.ezt a gondozónéni is mondta,hogy ha gond van,csak elmagyarázza neki,és megérti.
attól meg hogy én sem bőgöm ki a két szemem,miután otthagytam,nem szeretem kevésbé mint más,csak tudom,hogy az az érdekünk,hogy én is elengedjem.és mivel tudom,hogy jó helyen van,ezért nem aggódok.persze minden percben ő jár a fejemben egyelőre
...egyenlőre? Szerintem ezt te sem így gondoltad, csak elírtad.
Semmi gond nincs ezzel, és nem is vitatéma, ez inkább mindenkinek a saját véleménye, élménye, gyereke.
Mások vagyunk, és ezért nem kell, hogy mindenki ugyan úgy érezzen. Én is a saját véleményem, tapasztalatom írtam le, és egy szakember által mondottakat. Kíváncsi voltam más anyukákra is, hogy náluk hogy ment, ezért tettem föl ezt a kérdést. A "nagy többség" hasonlóképpen éli meg az elválást, persze vannak kirívó esetek (pozitív és negatív értelemben) is.
A mondandód 2. része "zavart" kicsit. Nem szeretem, ha valaki ismeretlenül pálcát tör valaki felett, akit nem is ismer, és nem tudja a hátteret. (ha "kívül - belül" ismered Őket, akkor tárgytalan amit írtam). Minden jót mindenkinek.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!