8 éves lányom nagyon rá van szállva az apjára. Ha itthon van akkor minden vele akar csinálni? Hogyan szoktassam le erről?

Szia! Szerintem teljesen más a kapcsolata veled, mint az apjával. Egyrészt, mint írod, apa engedékenyebb, és hiába találkoznak minden nap, mégis vele van kevesebbet, ő a „játékos” szülő számára, te meg az vagy, aki folyton instruálja, hogy mit csináljon. Most egyszerűsítettem, ne úgy értsd, hogy azt gondolom, te nem játszol vele, csak egyszerűen az anyaszerep más, ahogy a „nagy könyvben” meg van írva, az apák azok, akik az „érdekes” dolgokat csinálják, akik a kapcsolatot jelentik a külvilág ismeretlenebb részével.

Azt nem értem, téged zavar, hogy az apjával akar lenni ilyenkor, vagy az apját? Szerintem ezt az apának kellene kezelnie, nem neked. De nem úgy, hogy „eridj innen, fárasztasz”, hanem úgy, hogy megadja neki az igényelt törődést, rászán egy bizonyos időt a lányára mindig, amikor csak vele foglalkozik. Akár pl. kimennek a műhelybe, és kitalál neki valamit, amiben segíthet valamiben, bármiben, vagy bevezetitek, hogy együtt ágyazzanak minden nap, és közben beszélgetnek, vagy apa is mesél neki, nem tudom, a lényeg, hogy legyen olyan idő, amikor a kislány úgy érzi, ott van vele, tényleg rá figyel. Ha van ilyen, akkor a többi időben meg lehet mondani, hogy most apának dolga van, újságot olvas, nem tudom, de amíg nem érzi a gyerek, hogy foglalkozik vele, akkor folyon „kuncsorogni fog a figyelméért”.

Azért mondom, hogy ezt viszont az apjának kell megoldania, mert ha te szólsz rá folyton azért, hogy hagyja már békén az apját, akkor joggal lesz rád dühös emiatt.

(az 1. vagyok újra)

Örülök, hogy nem értettél félre, mert fel sem merült bennem, hogy ne foglalkoznátok a kislányotokkal. :)

Azért jó szerintem, ha van egy „kinevezett idő” (persze nem kell azért annyira konkrétan, pl. minden nap este pontban 6-kor lennie) az együttlétre, mert akkor ő a gyerek is tudja, hogy lesz olyan, amikor vele foglalkoztok (és nem kell folyton rohangálnia az apja után, hogy egy kis figyelmet csikarjon ki tőle), és ti is tudtok hivatkozni arra, hogy „várj kérlek még fél órát, utána ráérek”. Persze magamról tudom, hogy nem könnyű ilyesmit bevezetni, és be is tartani, de érdemes.

Hasonló korú fiam van, és mivel itthon dolgozom, gyakran van olyan, hogy a suliban szünet van, ő itthon, viszont nekem dolgoznom kell. Ilyenkor azt szoktam csinálni, hogy megmondom neki, hogy sajnálom, de dolgoznom kell, viszont 10-kor megyek, és játszhatunk valamit (vagy elmegyünk együtt valahová egy kicsit), addig legyen türelemmel. Nem könnyű abbahagyni a munkát, ha épp valaminek a közepén vagyok, és van, hogy nem is tudok ilyen „felnőtt módon” időbeosztást csinálni magunknak, ám azt látom, megéri, sokkal könnyebben elfoglalja magát addig, mint ha csak azért érzi, hogy egész nap „le akarom pattintani”. Egyébként is jellemző a gyerekekre, hogy minél inkább érzik az elutasítást, annál jobban jönnek – nem rosszindulatból, ez tök normális náluk.

Az hogy a döntéseidet jóváhagyatja az apjával is szintén nem egyedi probléma, tapasztalom itthon is, és a közeli rokonságban más gyerekeknél is. Egyszerűen az van, hogy tudják, a szülők néha nem ugyanazt gondolják a dolgokról (még ha alapvetően nyilván minden szülőpár próbál is egybehangzó elvek szerint nevelni), és bepróbálkozik, hátha apa mást mond, és esetleg meggyőz téged is az igazáról. Ezt sem kell rossz néven venni tőle, egyszerűen gyerek, amit szeretne, azt nagyon szeretné. Viszont meg kell egyeznetek abban az apjával szerintem, hogy ne írjátok fölül egymás döntéseit, mert úgy állandósulni fog az az állapot, hogy azt érzi a kislány, hogy mindig lehet kibúvó egy-egy szabály alól. Ha nem ismeritek épp egymás álláspontját, simán lehet azt mondani, hogy „megbeszélem apával”, és utána mondani a közös döntést. Mert nem tesz jót, ha pl. te már aludni küldöd, de apa engedélyez még egy kis fennmaradást neki.

Kitartás, átérzem a problémád, én néha rászólok a fiamra, hogy ne legyen már kamasz, van még addig pár éve! :)