Van itt olyan, aki rácsapott már a gyereke kezére vagy megpofozta esetleg?

Semmiképpen sem a nevelés természetes része a fizikai bántalmazás, lehet anélkül is.

Ugyanakkor attól, hogy valaki egyszer-egyszer ijedségében, vagy indulatból rácsap a gyerek fenekére, kezére, még nem lesz bántalmazó anya (szakemberek szerint sem).

Az arc megütése más, abban már van egy megalázás is!

Különbséget kell azért tenni a tudatos, előre megfontolt verés és a hirtelen felindulásból eljáró kéz között.

Én összesen egyszer csaptam rá a lányom fenekére, még pelenkás korában... akkor megfogadtam, hogy soha többet (engem durván vertek gyerekkoromban, tudom, milyen mély sebeket tud okozni a fizikai bántalmazás - és nem fizikai, hanem lelki sebeket).

Hát nem a konnektorba nyúlásnál kapta tőlem a fiam a pofont.

Hanem 2,5 évesen pl harapásért, amikor utána még ki is röhögött, hogy fáj...

De ez szerencsére nagyon ritka. Alapvetően soha nem bántom, a 3 éve alatt egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kapott. (akkor is csak egy kisebb ütést, nem verést)

Pofont soha.

A kezére volt, hogy ráütöttem. De nem úgy, hogy fájjon, hanem jelzésértékkel, amikor pl. valami veszélyeset akart csinálni, vagy karmolt, verekedni akart.

Nem hiszem, hogy a szüleid hazudnak. Azért ilyenre emlékszik az ember. És óvodás kortól már nagyon sok emlék van.

Én is emlékszem rá, amikor rossz voltam és kaptam.

Nekem aztán hidd csak el, hogy ha téged vertek volna, akkor arra emlékeznél.

Vannak olyan helyzetek, amikor elég erős "ráhatásra" van szükség. Mondjuk egy autó elé kiszaladó gyereket a hajánál fogva is visszacibálsz, nem érsz rá magyarázni. Legfeljebb utólag beszélitek meg, hogy mi történt.

Viszont a legtöbb, gyereket ért pofon, verés, a szülő frusztrációjából fakad, nem a konkrét helyzetből, amikor fizikailag tényleg nincs más megoldás. Ez a "már hússzor elmondtam szépen, türelmesen, még mindig nem fogta fel" esete. Amikor nincs idő (és/vagy türelem) szépen elmagyarázni, beszélgetni róla. Van ilyen, előfordul egy "érett okos" felnőttnél is, hogy elszakad a cérna. De nem is az a legnagyobb baj, hanem amikor utána derogál leülni a gyerekkel, a szemébe nézni és őszintén megbeszélni vele, és ha túl reagálta a dolgot az a felnőtt, akkor igenis bocsánatot kérni a gyerektől.

A verésből soha nem tanul a gyerek. Maximum azt, hogy a konfliktusokat erőszakkal kell megoldani. Aki azzal érvel, hogy létezik "nevelő célzatú" verés, az csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatja, ideológiát gyárt a saját tehetetlensége és frusztrációja kimagyarázására.

Szembe lehet nézni a ténnyel, hogy "Igen, tehetetlen és frusztrált voltam. Van békésebb megoldás is, de nem azt választottam." Na de ez a nehéz, nem a teherhajó.

Ha a téma komolyabban érdekel, akkor keress könyveket az erőszakmentes kommunikáció témában, Thomas Gordon, vagy Marshall Rosenberg munkáit, - segíthetnek forradalmian átgondolni az erőszakkal kapcsolatos elképzeléseidet. Még időben a gyerekhez...

# 4: Már 9 éves a gyermekem, és az egyszeri fenékre csapáson kívül abszolút nem volt szükség semmiféle fizikai bántalmazásra.

És azzal egyetértek, hogy a gyerekkori bántalmazásokra lehet emlékezni. Még akkor is, ha a szülő nem emlékszik rá.