Örökbefogadnátok olyan újszülöttet, akinél nagy esély van rá, hogy enyhe fokú autista?

20 bírom az ilyen ilyen kijelentéseket hogy "többre tartom az autistákat" aztán kiderül hogy nálad az autista= divataspi.

Természetesen az autisták úgy különböznek egymástól mint a neurotipikusok.

Én egyébként nem tartom jó dolognak az aspi szubkulturat. Inkább elválaszt semmint osszekot, ami hosszú távon inkább az elszigetelodeshez vezet, nem a boldogsághoz.

"Örülnék egy aspi gyereknek. "

Síkhülye az, aki annak örülne, hogy a gyerekét sehol nem fogadják el, mindenhol kitűnik és nem a nagyszerű képességeivel, hanem azzal, hogy nem érti a közösségi szabályokat, nem tud beilleszkedni. Nehezére esik minden, ami a többségi társadalomnak egyértelmű.

Erre mondhatjuk nagybetűvel, hogy SZARANYA, SZARAPA

Átlagban értettem, hogy többre tartom az autistákat. Köztük sokkal több az értelmes, értékes ember. Rengeteg ismerős alapján. Nálunk is vannak aspik a munkahelyen. Beilleszkedtek.

És igenis jobban örülnék egy olyan gyereknek, aki a pia helyett a könyvekkel foglalkozik. Egyik unokahúgom is aspi. Nincs vele különösebb gond. Az a baj, hogy ha valaki kiejti a száján az autista szót, a legtöbben valami fogyatékos, életképtelen hülyére asszociálnak. Mondjuk amelyik autistát gyermekkorban hamar felfedeznek, az nagyjából meg is felel ennek a képnek. De nem ők vannak többségben

"aki a pia helyett a könyvekkel foglalkozik"

Facepalm

Először tisztázzunk valami nagyon lényegeset!

Bár az előzőekből is sejthető, ám (angol nyelvű) YouTube-on elérhető klipek is tudatják, hogy az Asperger szindróma és az autizmus nem egészen ugyanaz! (a szakma ASD-nek rövidíti). Sajnos a köznyelv keveri a kettőt, és még szakértők szájából - a közérthetőség kedvéért - is elhangzik egyfajta összemosás.

Az Asperger egy tünetcsoport, és mivel "spektrum", az egyes tünetek különböző erősséggel jelennek meg. Ezen kívül durván megkülönböztetünk egy jól funkcionáló (High Functioning), és egy alacsony funkcionalitású változatot. Míg az előbbiek (terápiával és gyakorlással) jól be tudnak illeszkedni a közösségekbe, az alacsonyabb funkcionalitásúak ebben segítségre szorulnak, önellátásra képtelenek. Valamennyire ez az IQ-val is összefüggésben van. A jól funkcionálók között van rengeteg neves és névtelen értékes szakember (Bill Gates, Einstein), és a társadalomnak igencsak szüksége van rájuk, ha fejlődni, előrehaladni akar, feltéve ha más egyének nem közösítik ki őket a furcsa viselkedésük miatt. Az alacsony funkcionalitásút szokás autistának nevezni, és a "Rainman" film (1988) is ezt mutatja be (miközben náluk is jelentkeznek extra képességek).

Az öröklöttség még nem tisztázott, leginkább az a feltételezés, hogy a viselkedési minták alapján "öröklődik" gyermekkorban, mikor az egyéb gyerekkori hatások felerősíthetik megjelenését.

Tehát - ha az örökbefogadó nem Aspergeres - akkor jó eséllyel egy Aspergeres szülő gyermeke adoptálva "neurotipikus" lesz. (neurotipikus: az átlagember viselkedésmódjával azonosan mutatkozó személy).

Az Aspergeresség kérdése az utóbbi időkben előtérbe került, és sokakról kimutatják felnőtt korban, hogy az életbeli nehézségeit ez okozza. Külön felfedezés, hogy - a régi ismeretekkel ellentétben - a nők is lehetnek Aspergeresek, bár kisebb számban (a férfiak négyszer annyian vannak), és nehezebben felismerhetően. Nyugaton klubokat alakítanak ki maguknak, amelyekbe egymást képzik, segítik abban, hogy az életben helyt tudjanak állni, és magukat "aspi"-nak nevezik. Egy felnőtt Aspergeres számára egyébként is felszabadító érzés szokott lenni, amikor megtudják mi is velük a baj, és a klubokban sorstársakra találnak.

A spektrumzavar mélyen egy erős, mély szégyenérzet húzódik (hasonlóan sok más személyiségzavarhoz), ezért kerülik ösztönösen a szemkontaktust, és éreznek szorongást idegen társaságban, amíg ismerősre nem találnak. A fő problémájuk az, hogy nem rendelkeznek azokkal a gyermekkorban berögzült társas kapcsolati sémákkal, s úgy érzik: nem tudják jól azt, hogy "milyen embernek lenni". Ez tovább növeli szégyenérzetüket, s közben tudják azt, hogy mások furcsának tartják őket, és távolságtartóak velük, noha ők is vágynak emberi kapcsolatokra (és családra, gyerekekre).

Mellesleg megjelenik náluk számos egyéb - ma különben is gyakori - pszichés rendellenesség (pl. ADHD - azaz hiperaktivitás, OCD - azaz kényszeresség), amivel meg kell küzdeniük. Ám lényegében - hosszú tanulási folyamatban - szert tehetnek a hiányolt képességekre (de egyesek pl. a szemkontaktust túlzásba viszik), ám ez a tudás mindig egyfajta szerepjátszásnak tűnik nekik, és fárasztó, stresszes számukra, amitől alkalmanként kiborulnak, s ez egy traumatikus élményként jelentkezik. Ezt a "színészkedést" a szakma (angolul) maszkolásnak (masking) nevezi (utalva a felvett álarcra). A nőknél azért nehezebb felismerni az Aspergert, mert fiatalkorban - a jóval nagyobb kapcsolatigényük okán - ösztönösen megtanulják, de ők is kiborulhatnak tőle. Egy kiborulás/kiégés mint trauma PTSD-t okoz, s a gyakori PTSD a komplex formáját veszi fel (= C-PTSD), amely tüneteiben hasonló a "borderline" személyiségzavarhoz. S a benne felfedezhető megnyilvánulások miatt azt gyakran Nárcisztikus személyiségzavarként diagnosztizálják tévesen. Pedig a nárcisztikus mozgatórugója a saját (vélt) tökéletességének egy uralkodásszerű kimutatása ("én tökéletes vagyok, én csak tudom, te buta vagy ehhez"), míg az Aspergeres szempontjai az értelmesség, a magától értetődőség ("én megbizonyosodtam róla, ez lehet a helyes szerintem"), és a megjelenő pszichés bántásai mögött ez az objektív tényszerűség tudata húzódik. Ám mi ennek megértése helyett megszégyenülést élünk ilyenkor át (mindkét esetben). Szerencsére a C-PTSD is jól kezelhető (de pl. a nárcisztikusság jelenleg nem).

(folyt.:-->#27)

(#26-->folyt.)

A fejlett nyugat társadalmaiban a személyiségzavarok és más rendellenességek egyre ijesztőbb mértékben uralkodnak el. A szakértők szerint a világégést követő baby-boom-os, mára már megöregedett nemzedék pszichésen átörökölte a szülei PTSD-s sérülését, és 68-ban kivívta a szexforradalmat, amely katalizátorként melegágya lett a további traumáknak (szerelmi csalódások: válások, elhagyások, szakítások, megcsalások), s ezen traumatizáltak önmagukról nem is tudván, hogy "mérgező emberek" lettek viselkedésükben, s ezzel másoknak, köztük leginkább az utódaiknak adták át a zavaraikat.

A zavarosság ma már mindenütt megjelenik, az interneten leggyakrabban a trollkodásban, ahol is alacsony önbecslésű emberek irigykedve figyelnek másokat, s tele vannak negatív gondolatokkal, és személyiségük integritását csak mások megalázásával, gúnyolásával, leértékelésével, fikázásával igyekszenek ösztönösen(!!!) fenntartani. Ösztönösen, nem akaratlagosan, nem is tudván arról, hogy mit cselekszenek, hiszen amit tesznek az a belső szorongásaikat, feszültségüket enyhíti (aki nem ilyen, az drogozik, alkoholista, pornózik, és sok más függőségbe menekül). Eme nagy tömegű mentális rendellenesség miatt hamar egy népességfogyás állt be, amely hatását napjainkban kezdjük észlelni (szakértőhiány, nincs utánpótlás, de az eltolódott életkor-arányok miatt sokkal több kellene, s emellett a túlnépesedőkhöz is!). A fogyás az évtizedek alatt - bármit is teszünk ellene - évtizedekre elnyúlik (egy új nemzedéknek kellene megszületni és pótolni!).

Az Aspergeresekre éppen az ilyen időkben van a legnagyobb szükség, ha el tudjuk őket juttatni a szakértőségig, tehát a legnagyobb értékek közé tartoznak, feltéve ha nem egy világégésben gondolkodunk, amelybe a föld népességének a többsége belepusztulna (sok-sok milliárd!).

Becsüljük hát meg azokat, akik ilyen furcsaságokkal születtek, és az lenne a legdicsőségesebb, ha egy-egy szülő keze alól - fáradságos többletmunkával - jól funkcionáló Aspergeres kerülne ki. S ne csodálkozzunk az elmúlt 2 év történésein, amelyek egyfajta pszichés helyrerázást próbálnak kierőltetni.

Attól függ. Az autista spektrumzavarban nagyon sok ember érintett, sok enyhébb esetet nem is diagnosztizálnak felnőtt korukig.

Személy szerint a fizikai/mentális betegségek terén nekem az lenne a mérvadó, hogy a gyermekem tud-e akkor is egyedül minőségi életet élni, hogy ha én nem vagyok már felnőttként ott neki. Ha igen, akkor abszolút igent mondanék.