Ti örökbe fogadnatok más országból babát?

Az általad említett országokból nem. Nem a nemzetiség és rasszbeli különbség miatt, de helyben (itt MO-n) vagy a környező országokban is van elég örökbefogadásra váró gyerek.

Egy két nyelvű mondjuk romániai román-magyar nyelvű intézetből jövő kicsinek könnyebb dolga lenne itt és később én is többet tudnék nyújtani neki, amikor a gyökereit keresi.

Egy külföldi örökbefogadás bonyolultabb és jóval többe kerül, mint a helyben történő. Plusz azt sem tudnám megtenni, hogy az ismerkedési időszakban akár többször repüljek az adott országba.

Kisgyereket semmiképpen sem. 3-5 éves korára kialakul már benne rengeteg viselkedésminta, amit nem fogsz tudni megváltoztatni.

Csecsemőnél még nincs ilyen gond, lehet jó irányba haladni a nevelésével.

Gyökeresen eltérő külleművel könnyen előfordulhat, hogy a döntéseddel pokollá teszed az életét. Ha valaki nagyon különbözik a többiektől, akkor könnyen kiközösítik, csúfolják, gonoszkodnak vele. Akár már 5 éves korukban, ehhez nem kell még "rasszistának" sem lenni, szimpla gyermeki magatartás. Ezzel pedig olyan terhet kap, amit valószínűleg hosszú évekig nem lesz képes feldolgozni.

"multikulturális emberekkel körülvéve". Nem okozna gondot az anyanyelv megtartása?

Vannak magyarok a közelben? És a gyerekeik, született magyarok, magyar családban, mennyire tartották meg az anyanyelvüket?

Te pedig magyarként valamilyen idegen nyelvre mondod, hogy nem lenne probléma. Milyen nyelven beszélnél a gyerekkel? Ki tanítaná, és mennyi időben az anyanyelvét?

Reménytelen, csak a gyereknek lenne rossz.

A kétnyelvű nevelésről megvan a véleményem. Minden embernek, gyereknek alapvető emberi joga az anyanyelvén való tanulás, igaz? Akkor is, ha ezt a jogot valaki -helyette- önként feladja.

Egy mexikói gyereknek is joga van az anyanyelvén tanuláshoz.

Lehet örökbefogadni anélkül is, hogy a természetes közegéből eltávolítsuk a gyereket. Az jó lenne neki. Sokan tartják az ilyen gyerekek fényképeit a hűtőgépeiken, napi egy kávé árából az anyanyelvükön, a hazájukban tanulhatnak, élhetnek.

21.08.

Az idealizmus -jóindulatú vagyok, ellentetben veled- csak kárt okoz az ilyen esetekben.

Nevezhetsz rasszizmusnak valahová tartozást, de a gyerek nem tárgy, hogy egy adott helyhez neveljük hozzá a nemzetiségét, szembemenve a gyökereivel.

Ráadásul kérdező nem is egyszerűen más országról beszél, hanem más kontinensről.

Mi a negatív azon, ha a gyereknek akar valaki jót, és nem önzően saját magának? Ja, mert a színes gyerek olcsóbb? Szörnyű. Emberekről beszélünk, nem termékekről, amit a tulajdonos birtokol.

Két sztori azzal kapcsolatban, mennyire foglalkoztatja a gyerekeket is a származásuk:

Az egyik olyan történet, amely nagyon mélyen megérintett,

egy fi atalemberről szól, akit ötéves kora körül fogadtak örökbe

egy kolumbiai gyermekotthonból. Örökbefogadói a fiú szülőhazájában

egy hotelban várták, amíg lezajlik a hivatalos procedúra, majd hazavitték

az Egyesült Államokban lévő otthonukba. Trevorra változtatták a nevét,

mert családjukban ez egy megszokott, hagyományos név volt.

Trevor alkalmazkodott és beilleszkedett. A tanulásban kissé viszszafogták

őt a várt nyelvi nehézségek, de ehhez külön segítséget kapott.

Szeretett sportolni, sok elfoglaltsága volt, boldognak látszott.

Tizenhárom éves korában azonban öngyilkosságot kísérelt meg. Amikor elbocsátották a kórházból, szüleivel együtt hozzám irányították

családterápiára. Az irodámba egy súlyosan depressziós fi ú lépett be ideges,

bánatos szüleivel. Először arra kértem a szülőket, meséljék el részletesen

Trevor örökbefogadásának történetét, és hogy mi történt az öngyilkossági kísérlet előtti időszakban. Erre mindketten azt felelték, hogy

„semmi”, és hogy „úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben van”. További

faggatózásomra az apja elmondta, hogy éppen Trevor állampolgárságának

megszerzése zajlott, „dehát ez nem jelenthetett problémát”. Megkértem

a szülőket, hogy hagyjanak magunkra Trevorral.

A fiú búskomor volt. Arra kértem, keressünk olyan dolgokat, amiért

érdemes volna élnie. Kérdeztem, hogy szeretne-e visszamenni Kolumbiába.

Mélyen a szemembe nézett, és ezt válaszolta: „Joyce, ezt nem értheti.

Én nem létezem. Meghaltam, amikor ötéves voltam. Megváltozott a nevem,

a nyelv, amit beszélek, a családom, és azzá váltam, aki most is próbálok

lenni. De nem bírok tovább próbálkozni.” Némi hallgatás után megkérdeztem,

hogyan szólítja magát gondolatban. „Ricardónak” – felelte.

Megkérdeztem, szeretné-e, ha a szülei visszaadnák az eredeti nevét.

„Nem érti – válaszolta. – Szeretem a szüleimet, és nem akarok nekik fájdalmat

okozni.” Felvetettem, mekkora fájdalmat okozott a szüleinek az

öngyilkossági kísérletével, akik ennek átélése után bizonyára meg tudnának

birkózni a névváltoztatás gondolatával. Ezután arról érdeklődtem,

hogy mit szeretne még. „Hozzám hasonlók között szeretnék lenni.

Fehér családban élek, fehérek között járok iskolába, a környezetemben

nincs egyetlen ember sem, aki olyan, mint én.” Elmondta még, hogy

nem szeretne amerikai állampolgár lenni. „Elvesztettem az országomat,

az anyanyelvemet, a családomat, nem akarok több dolgot elveszíteni. Ez

az egyetlen, ami megmaradt nekem.”

A nyolcéves Kenny iskolájában földrajzórán Koreával,

a fiú szülőhazájával foglalkoztak. Iskola után otthon süteményt

majszolva és gyümölcslevet iszogatva megkérdezte az anyját: „Tudod,

hány ember él Szöulban, ahol születtem?” Mamája azt válaszolta: „Nem

tudom. Mondd meg!” Mire Kenny elmesélte, hogy hány millió, majd azt

kérdezte: „Tudod, hogy hány ember él egész Koreában?” Miután erre is

nemleges választ kapott, ezt is elárulta anyjának. Aztán elmerengve kinézett

az ablakon, végül megszólalt: „Megértem, amit mondtál, hogy a

vér szerinti mamám nem tudta a gondomat viselni… de mi volt a baj a

többi sokmillió emberrel?” Egyetlen földrajzfeladat elég volt ahhoz, hogy

felszínre hozza Kenny fájdalmát amiatt, hogy nem csupán a vér szerinti

családja, de az összes rokona és egész szülőhazája elutasította.