Ti mit tennétek? Mit mondanátok?

A halál természetes dolog, nem szabad titokként, tabuként kezelni akkor sem, ha gyermekről van szó és akkor sem, ha autistáról!

El kell bizony mondani, mert ez az élet része és nem szabad abban az illúzióban felnevelni egy gyermeket, hogy örökké élni fogunk.

Egy 5 éves halálképe azonban még más, mint a felnőtté. Ők nem fogják fel a véglegességet, csak azt, hogy valaki elmegy messzire, nem látható, de ő felülről láthat minket.

Egy autista embernek a megértése, a fantáziavilága más lehet, mint a nomatipikusé. Ők a konkrét fogalmakat jobban értik, azt, hogy "feltámadás", jóval kevésbé. Egy autistának is el kell mondani a halált, de ennek megértésében segíteni kell neki. Pl vizuálisan ábrázolva képregény formátumban lehet erről írni egy szociális történetet, hogy ilyenkor mi történik. Arról is érdemes beszélni (rajzolni), hogy meddig élünk, mikor szoktak meghalni az emberek. Ha szorong, akkor lehet neki mondani, hogy persze mi is meghalunk egyszer, de az még nagyon nagyon sokára lesz!

A másik az, hogy az autizmus nem "gyógyíthatatlan betegség", hanem egy idegfejlődési eltérés, zavar. A kettő nem ugyanaz!

Azt hiszem emiatt egy kicsit túlfélted és bizony benned is előjöhetett most, hogy mi lesz vele, ha te már nem leszel, ugye?

Mégis mennyire lehet súlyos, ha nem vették észre sem az oviban, sem a nevtanban? Honnan a diagnózis? Te találtad ki, vagy voltál vele vizsgálaton?

Óvónéni nem gondolatolvasó, nem tudhatja, hogy a te autista gyereked, akiről nem tudják, hogy autista, mitől akad ki.