Szerintetek ez normális?

A következő a helyzet. A nővérem és a férje nevelőszülők. Én jelenleg velük élek, így sokat szoktam rájuk vigyázni. Ők egy testvérpár, egy négy éves kisfiú és egy kilenc éves kislány.

Nagyon szeretjük őket, de néha a viselkedésükkel nem tudunk mit kezdeni. Ma például a kisfiú áfonyát szeretett volna enni, de a doboz áfonyában volt néhány petyhüdt, nem egészen egészséges darab, amit megpróbált a sógorom kivenni. Azt mondta erre, hogy ő akarja csinálni, de a jó szemeket is kidobálta, ezért a sógorom mondta neki, hogy majd ő kiveszi. Erre dührohamot kapott, kivette a kukából amiket kidobált a sógorom, amikor rászólt, hogy azt nem szabad már megenni, akkor elszaladt a fürdőszoba irányába és amit ért, azt tört-zúzott, ütött. Ott bezárkózott a wc-be és nem akarta, hogy bemenjünk, húzta az ajtót. Ekkor gondoltuk, hogy adunk neki néhány percet, hogy lenyugodjon, ki is jött a folyosóra, ahol lenyomta az ördögűzőt, majd amikor bevitte a sógorom a szobájába, ott szétrángatta az ágyat. Szó szerint lerángatta a csavarral rögzített fa ágyvéget, kirángatta a szivacsot, majd észrevettem, hogy a wc-ben is leszakította a csavarral és tiplivel a csempébe rögzített fém wc papír tartót, egy másik, a falra rögzített műanyag tartónak leszakította a fedelét, a wc kefe tartóra rálépett, meghajlította és szanaszét locsolta a segítségével a -bent tárolt- maradék papírra és a csempére a vizet a wc kagylóból. Nem írnék ide, ha ez lett volna az első alkalom, de szinte mindennapos az ilyen kirohanása. Két éve van nálunk, a nővérem és a férje is nagyon szelíd emberek, nem látnak tőlük ilyen viselkedést. Tudom, hogy éppen a dac korszakban van, de ezt már túlzásnak érzem, ráadásul korántsem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy ezt a pazarlást finanszírozni tudjuk.

A nővére nem dühöng, vele más problémák vannak. Az első, hogy folyamatosan hazudik a legkisebb dolgoktól a legnagyobbakig, annak ellenére, hogy pont az ellenkezőjére neveljük nagyon tudatosan. Soha, de soha nem kapott szidást, ha igazat mondott, bármekkora hülyeséget is csinált, arra tanítottuk, hogy mondja csak el, mindenre találunk megoldás. A másik probléma, hogy akárhogyan beszélgetünk el vele, akármit csinálunk, akkor is megcsinál olyan dolgokat, amiket kifejezetten megtiltunk neki és véleményem szerint már nem egyszerű gyermek csíny kategória. Egyikőnkre sem hallgat igazán. Tiltásunk ellenére lopott már be az iskolába sminket, elektromos eszközöket, itthoni-iskolában tiltott-rajzeszközöket...stb. Nemrég például egy táborba ment el és hiába ellenőriztük a táskáját, induláskor visszaszaladt a "naptejért", közben viszont a tabletemet vitte el és el is hagyta. Hozzáteszem, hogy neki még nincs sajátja, csak hetente egyszer, pénteken kapja meg egy-két mese vagy film erejéig. Tudom, ezt nagyon szigorúan vesszük és néhány osztálytársának már van-gondolom ez volt az indítéka erre-, de ebbe a táborba tilos volt ilyeneket vinni, tehát az sem lehetett, hogy esetleg szégyellte volna, hogy mindenkinek van, neki meg nincs.

Ezen kívül azt látom, hogy bármit tennénk érte, egy kicsit sem tudott minket megszeretni, annak ellenére, hogy ezt mondja és néha ezt mutatja. Például nem tudom, hogy az mennyire volt normális, hogy elvittük egy gyereknek szóló rendezvényre, ahol önkéntes voltam és arcfestést csináltam a gyerekeknek. Ő egész nap játszott, vattacukrozott, ugrálóvárazott...stb, amit kell. Kétszer festettem neki arcot is, pedig állt rajtunk a sor. Hat órát ültem a tűző napon és folyamatosan arcokat festettem, szünet nélkül. Sem mosdóban nem voltam, se nem ittam, se nem ettem. Mikor elmúlt a sor, két barátnőjével odajöttek, hogy harmadjára is új mintát akarnak. Szépen mondtam neki, hogy muszáj szünetet tartanom a fent leírtak miatt. Mire kiverte a hisztit és úgy beszélt velem, mint a kutyával. Őszintén szólva nekem kilenc évesen magamtól is eszembe jutott volna, hogy a családtagomnak (vagy igazából bárkinek) vigyek egy pohár vizet hat óra alatt, nemhogy kiverjem a hisztit, ha az inni akar. De az ilyesfajta viselkedésre is millió példát tudnék mondani.

Ráadásul azt látom, hogyha bármilyen tiltás vagy sérelem éri őket, rombolnak maguk körül. Például plusz munkát vállaltam, hogy tudjak venni festéket és mintákat fessek a falukra, ő meg "unatkozott" és tönkre tette, eldörzsölte őket. A tömör tölgyfa szekrényükről szó szerint letördelték az intarziát. A keltetőgépet amit a nővérem a születésnapjára kért, összetörték. A kislánynak vettem egy csomó, most divatos gyerekkönyvet, hogy ne maradjon le más gyerekektől a kulturális fejlődésben sem-mivel úgy jött ide, hogy konkrétan még a Piroska és a farkast sem ismerte-, de azokat is eldobálta az udvaron. Egyszóval rombolnak. Ráadásul korántsem vagyunk olyan anyagi helyzetben, hogy ezt a pazarlást finanszírozni tudjuk. Ezzel is tisztában van, tudja, hogy mennyi mellékest melót kell mindhármunknak vállalni, hogy ezeket a plusz dolgokat megengedhessük magunknak.

Nagyon fáj ez nekem, mert megszerettem őket nagyon, a kislány például olyan nekem, mintha a saját húgom lenne. Annak ellenére, hogy nem vagyunk gazdagok, tényleg mindent megpróbálunk megadni nekik, hogy ne úgy nőjenek fel, mint mi, mert mi nagyon szegény családból jöttünk, de szellemi-művészeti pályát választottunk és mindannyian láttuk, hogy mennyi lemaradásunk van a gazdagabbb, értelmiségi családok gyerekeivel szemben. Ha jó passzban vannak, akkor nagyon okos és kedves és jólelkű gyerekek. Nagyon szerettük volna úgy nevelni őket, hogy minden esélyük meglegyen és ne szenvedjenek hátrányt. Anyagi lehetőségeinkhez mérten moziba, színházba, kiállításokra, táborokba, külföldi utazásra vittük őket, zenét tanulnak, sportolhatnak, sokat olvasunk nekik, játszunk, beszélgetünk velük, tanítjuk őket főzni, varrni, együtt ültetünk a kertbe fákat, haszon-és fűszernövényeket...szóval a háztartás vezetésére is. Pszichológushoz is járnak, hogy a múltbéli dolgaikat jobban fel tudják dolgozni. Tényleg azt gondolom, hogy mindent megteszünk. Természetesen ne egy totális elkényeztetésben gondolkodjatok, szigor is van a történetben. De akármit teszünk, mindig, amikor azt gondolnánk, hogy sikerült valamit elérni, történik valami, ami beigazolja, hogy nem. Természetesen mi sem vagyunk tökéletesek, sok hibát elkövetünk még mi is csak tanuljuk a gyereknevelést. Ezt a tényt előttük sem titkoljuk, megpróbáltuk őket úgy nevelni, hogyha úgy érzik, hogy valami igazságtalanság éri őket, akkor beszéljük meg. Nem tudom, hogy túlreagálom-e és ilyen-e egy gyerek, normálisak-e ezek a dolgok, mert nincs benne tapasztalatom. Mit tehetnénk? Ha valaki tud, adjon tanácsot, mert teljesen kifogytam az ötletekből és el vagyok keseredve.