Kihez lehet fordulni ilyesmivel?

Van egy 6 éves gyerekem. Sosem volt könnyű eset, mindig volt vele valami. Eleve nehezen jött össze, aztán nehéz volt a terhesség, nehéz volt a szoptatás, nehéz dackorszak, megkésett beszédfejlődes, stb.

Persze igyekeztem mindent megtenni, hogy a lehető legjobb legyen neki, csak mostanra úgy érzem gyűlölöm az egészet pedig még nagyon kicsi szóval eléggé ijesztő ez.

Egyáltalán nem vagyok önmagam már évek óta, egy cselédnek, a gyerek szolgáljának érzem magam és a gyerekkel kapcsolatos mindenféle dolog csak nyűg, szenvedés.

Rettegek a hétvégéktől, sosem tudok pihenni, egész nap idegbe vagyok.. állandóan azt kell lesnem, a gyerek miben tesz kárt, vagy miért kezd el hiszteriazni.

Szeretném ha nyugodtan telne egy nap, de állandóan megy a verekedés (van egy kisebb gyerekünk is aki nem problémás de erősen befolyásolható) megy az orditas, a veszekedés a vandalkodas.

Járunk mindenféle számukra hasznos programra.. pl fejlesztésre, tornára, előkészítőre, edzésre, játszóházba, úszni.

Nincs tévézés, nincs telefon nyomkodas, stb mert így is állandóan áll a bál nálunk, nem hiányzik hogy még porogjenek attól is.

Az időnket szinte mindig velük töltjük. (Apa is kiveszi a részét... szóval még azt sem lehet mondani, hogy csak én kapom az ívet..) Tudom ez nem okés, de ennyi különprogram mellett nem telik sajnos babyszitterre vagy ha telik is, akkor se bízok idegenekben, meg félnék, hogy sirva menekülne az is..

De nálunk nincs nagyszülő vagy senki sincs, aki vihetne őket néha valahova így velünk vannak.

Amióta vannak csak az ő érdeküket nézzük. Már sehova nem járunk el 6 éve csak dolgozni meg olyan helyekre ahová a gyerek miatt megyünk. Nyaralni is a gyerekkel megyünk. (Persze nem értékelik, hiába megyünk szuper helyekre ha nincs játszótér akkor az már uncsi..)

Én egyszerűen kikészültem. Utálom az egészet, és gyűlölöm magamat, hogy ahelyett hogy, élvezném hogy van gyerekem (mert volt időszak amikor ugye az sem volt biztos, hogy valaha lehet) erre ránézek és valamiféle elemi félelem, düh és menekülés érzés fog el. Legszívesebben haza se jönnek néha a munkahelyemrol. Tudom hogy ha hazajövök, elmegyek a gyerekekért jön az orditas hogy az egyik éhes a másik biciklizni akar, aztán valamelyik hisztizik hogy miért jöttem ilyen korán, de haza se menjünk mert ők még menni akarnak játszótérre, mert ott vannak a barátaik (akikkel persze egész nap ég,itt voltak). Ha mondjuk azt mondom, nem, menjünk haza akkor még otthon verik szét a lakást meg egymást.

A másik legújabb szokása hogy állandóan úgy beszél mint valami fogyatékos. Valamelyik ovis társától eltanulta ezt a nyünnyögő idióta affektalos beszédet és nem érti hogy én nem vagyok rá vevő.

Kivagyok, hiába kérem, hogy játszanak szépen, szarnak rá.. hiába játszok én is velük, a fejem felett is nekiáll a nagy verni a kisebbet.. a büntetés, nem számít.. 2 P múlva ugyanaz megy. Ma pl szetteptek az ágyneműt és leverték a falat amíg én befejeztem az ebedemet. (Kb 5p alatt.) De minden nap van valami.

Tegnap osszerajzoltak a fehér asztalt textilfilccel, amit azt sem tudok honnan van.

Én legszívesebben elhuznek innen a picsaba. Komolyan, el a világ másik felére és leszarnam mar ezt az egészet.

Szóval.. a kérdésem.. mit csináljak most? Nyilván az okés hogy legszívesebben mit szeretnék de nem tehetem, tudom. Itt van az életem, amit magamnak csináltam..csak a kérdés hogy most mi van?

Hja a gyerekkel vtam pszichológusnal, nem autista, van némi figyelemzavaros beutese, meg kissé szenzoros, meg éretlen az idegrendszere de sosem lett semmilyen felmérésének vagy vizsgálatának olyan eredménye ami kimondta volna hogy hivatalosan problémás, ennek ellenére azért fejlesztésre szorul csak sosem jár neki ingyen.. vigyem magán úton mindenhová. Viszem.

Magamat hova vigyem? Kivagyok.