Az, hogy hisztis, akaratos-e egy gyerek, tényleg genetika kérdése?

Én is amellett vagyok, hogy van a gyereknek egy alap személyisége (ez egyértelmű), ami nemigen változik az élet során sem, de azért nevelni is lehet. Persze nem mindenki tud nevelni.

Én akaratos és önfejű fajta vagyok, ez sosem fog megváltozni, de rossz gyerek attól még nem voltam. Elég értelmes voltam, hogy felfogjam a dolgokat, segítettek a pozitív tulajdonságaim (bár az önfejűségem is roppant hasznos az életben, mire is mennék nélküle? nem sokat járok orvoshoz, de nem egyszer bíráltam őket felül, jogosan, én, a laikus), s anyám se csinálta rosszul. Plusz elég kompatibilisek voltunk az együttes élethez, ő is erős akaratú fajta, baj lett volna, ha nagyon ütközünk...

Igen, igazából a szülők és gyerekek összessége is számít. Ugyanazt a tüzes, akaratos személyiséget helyes mederbe is lehet terelni, békén is lehet hagyni, aztán egyéb személyiségvonások alapján lesz katasztrófa vagy sem, s roppant lázadóvá is lehet tenni, szolidabb gyermekeket pedig elnyomorítani lelkileg...

Az ismerősnél bizonyára ott vannak a gyerekben az akaratos vagy valamilyen más (hisz üvölteni annyi minden miatt lehet, gondolom) személyiségjegyek, s erre jön rá a szülő, aki ezzel a típussal nem tud vagy nem akar mit kezdeni. Van, aki ügyesebb, van, akinek könnyebb dolga van... Egy nehéz eset egy nem annyira potens szülővel, nos, gondolom, így lesznek az igazán rossznak nevezhető gyerekek.

Nem hiszem, hogy 100 százalékban genetika, de azt sem, hogy 100 százalékban nevelés. Ehhez mérten nem hiszem, hogy egy gyereket ne lehetne kevésbé hisztisség vagy éppen ellenkezőleg, hisztisebbé nevelni. Adott esetben - a gyerek üvölt, kékülésig ordít ha nincs kézben - szerintem a kötődő nevelés eltúlzásáról (hordozás és szoptatás óvodáig) van szó, és nem így született a gyerek. Persze azt érdemes hozzátenni, hogy te nem vagy velük a nap 24 órájában - én még annyira sem - nem tudhatjuk, hogy viselkedik, amikor te látod, én is csak tippelek. Mindenesetre más nevelési módszerekkel legalábbis vissza lehetne fogni ezt a hisztit szerintem.

Én úgy gondolom, hogy dinamikusan érdemes a gyerekeinkhez állni. Nagyon jó mondás, hogy régen voltak nevelési elveim, ma már gyerekeim vannak. Istenítheti az ember Spockot vagy Vidaágit, teljesen mindegy, ha a gyerek egyszerűen más mentalitású. Érdemes a gyerekhez igazodni, és a különféle módszertanokból kivenni a neki legmegfelelőbbet.

A fentiektől függetlenül a bölcsek köve nincs a zsebemben: ha valaki máshogy csinál valamit mint én, nem megyek oda hozzá kioktatni. Meg nem írok ki ide kérdést, hogy a Julis milyen rossz anya, mert a gyereke ilyen meg olyan: nincs erre szükségem a saját önbizalmam erősítéséhez.

Másrészt ott marad a kérdés, hogy mitől jó vagy mitől rossz egy gyerek. A példában említett szülő mondhatja, hogy a gyerek szereti a szüleit, a közelükben akar lenni, ettől miért lenne rossz gyerek? Én ismerek olyat, aki szépen csendben elsétálgat magában az óvoda udvarán körbe körbe, bámulja a cipője orrát, nem szól egy mukkot se: akkor most ő jó gyerek? Ezek nagyon relatív fogalmak.

Ez veleszületett temperamentum kérdése, persze valamennyit "neveléssel" tudsz rajta finomítani, de az az igazság, hogy minden hogy milyen a gyerek valakinek úgysem fog tetszeni. Ha akaratos akkor hisztisnek és rossznak van minősítve, ha "jó", akkor miért ilyen nyugodt, biztosan valami baja van vagy a szülő üti-vágja. Ha félénk, akkor miért nyuszi, miért nem áll ki magáért. Ha valaki (főleg egy gyerektelen) bele akar kötni valamibe vagy a szülőbe, akkor az mindenképpen sikerülni is fog neki.

Az ismerősöd gyereke ilyen, az anyuka nevelése, személyisége is adott, fogalmad sincs róla, milyen egy többemberes gyerekkel. Elég gáz, hogy az anyuka szabadkozik előtted, ez azért téged is minősít, nem gondolod? Elég furcsán állsz ehhez a kérdéshez, de lehet, hogy ez is csak genetika vagy csak félresikerült a nevelésed.

A szakma azt mondja (tudományos alapokra hivatkozva), hogy egy ember személyiségének egy része a temperamentális tényezőkből áll, mely genetika, más része a külső környezeti hatásoKTÓL függ! A környezeti hatások egy része az otthoni nevelés, többi része pedig az óvoda, iskola, sport, rokonok, barátok, kultúrális közeg stb hatásai.

Régebben, a behaviorizmus idején azt gondolták, hogy a gyermek "tabula rasa", tehát üresd lap, amikor világra jön. Ez a nézet nagyon hamar megdőlt a pszichológiában! (ikerkísérletek, testvérmegfigyelések stb hatására)

A temperamentumnak és a személyiség vulnerabilitásának (sérülékenysége) legalább akkora szerepe van, minta nevelésnek.

A pszichológia beszél az ún. "difficult baby"-ről, aki nehéz természet születésétől kezdve. Nehezen tűri a frusztrációt, ingerlékeny, a külső hatásokat nehezen dolgozza fel. Ez már csecsemőkortól látszik. Ennek az ellenkezője az "easy babby", aki simulékony, erős az idegrendszere, nagy a frusztrációtűrése. Ezekkel a gyerekekkel a szülőnek is sokkal könynebb a dolga, jobb az anya-gyerek kapcsolat. A nehezebb gyerkeknél soka kudarca a szülőnek is, emiatt sérül a kompetencia érzése is. A nehéz temperamentumú gyerekeknél később jóval többször előfordulnak bizonyos pszichológiai rendellenességek.

Egy 1 éves kisgyerknél még erősebben mutatkoznak a temperamentális tényezők és kevésbé a nevelés hatása. Azt sem szabad figylmen kívül hagyni, hogy a fejlődési zavaroknak már ennyi idős korban is lehetnek tünetei. A fiam autista (asperegeres), már 1 évesen is más volt, minta többi. Nehezen tűrt oylan helyzeteket, melyeket a többi baba nem. Kívülről ez hisztinek, neveletlenségnek tűnt akkor...

Nem szabad ítélkezni, mert annak a szülőnek sokszor nagyon nehéz dolga van, pláne ha támadásokat is kap. A szülő fontos ember, de nem isten és nem mindenható! Ezt ne felejtsük el.

Le lehet pontozni, azért amit mondani fogok, de őszintén szégyeld el magad!!!

Tudod, hogy az ilyen hozzáállású ismerősök micsoda lelki károkat okoznak az anyukáknak?! Nincs neki elég baja, még az ilyen okostojások is osztják az észt? Gondolom gyereked sincs, csak messziről láttál olyat.

Nekem 2 gyerekem van, az egyik angyalka. 3 hónapos korától átaludta az éjszakát, szófogadó, kedves. A másik gyerekem 3 éves koráig nem aludt át egyetlen éjszakát sem. Iszonyú hisztijei voltak, vannak a mai napig, egyszerűen nem lehet vele társaságba menni. Én is mindenkitől kapom az ívet, még a védőnőtől is. Azért ilyen a gyerek, mert én nem tudom kezelni, az egyik tábor szerint túl engedékeny vagyok, a másik szerint meg épp az a baj, hogy túl szigorú!

Aztán megkaptuk a diagnózist, hogy adhd-s. A gyermekpszichológián a hasonló diagnózissal rendelkező gyerekek egész nap rohangáltak, köpködtek, nem lehetett őket időben ágyba dugni, rondán beszéltek az anyjukkal, stb.

Akkor láttam, hogy én igenis nagyon jól nevelem a gyereket, mert van napirendünk, és egészen jól szót is fogad, ahhoz képest, velem meg nagyon szépen beszél. Csak éppen ha olyan a környezet (túl zajos, tömeg van, meleg van, bármi), akkor kiborul, és kezelhetetlen lesz.

Fogalmad sincs, hogy mi áll a háttérben, bármilyen neurológiai problémája lehet egy ilyen gyereknek. Ez nem nevelési probléma!!!

Nálunk valószínűleg a zaklatott terhesség, a rákos nagymama, meg talán még születéskori oxigénhiány is lehetett az oka, de nem tudják biztosan.

Ráadásul egy 1 éves gyereknél még végképp nem lehet ilyet kijelenteni, hogy a gyerek akaratos, hisztis. Ennyi idős korban az a legfontosabb, hogy az anyuka a gyerek minden rezdülésére reagáljon, mert ha nem teszi, ez a helyzet csak rosszabb lesz. Nálunk is elég nagy baj volt, hogy amikor sírt éjjel, próbáltuk (főleg a férjem) megnevelni "Éjszaka van, alszunk!", stb.

Pár évig nehéz, de utána kifizetődik.

Szerinted ha egy kisbaba sír, és nem vigasztalják meg, abból mit tanul meg? Hogy majd ha jó leszek, jobban fognak szeretni? A fenét! Azt tanulja meg, hogy hiába sírok, senki nem segít, jobb, ha inkább csendben leszek, mert senkire nem számíthatok.

Én sem fogadok el senkitől kritikát. Szóljon az, akinek szintén adhd-s a gyereke, és jobban kezeli, mint én. Vannak most már ilyen ismerőseim, és leginkább mindenki csodál érte, mert a gyerek egészen kezelhető, persze a szigorú napirend nagyon sokat segít.

Jól leírták előttem, hogy a genetika és a nevelés elválaszthatatlan nyomokat hagy a személyiségen, így ezt nem taglalom.

De nekem is az a véleményem, hogy egy egyévesnél azért – bár az alap habitus nyilván megmutatkozik – nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Őszintén szólva, nekem az ugrott be elsőként arról, amiket írtál a kisgyerekről, hogy lehet, hogy az anyukája nem igazán hagyta eddig egyedül „érvényesülni”, így túlzott ingerekhez szoktatta hozzá, és nem tud egyedül ellenni. Nyilván alapvetően figyelni kell a gyerekekre, de ha sosem hagyjuk, hogy egyedül legyenek (pl. anyuka mindig beszalad és rázza a csörgőt, pörgeti a pörgőt, böngyörgeti, csiklandozza, megy a tévé, stb.), akkor ehhez szoknak hozzá, és később innen visszatalálniuk az elmélyült játékba.