Mit szóltok ehhez a családtörténethez?

azt, hogy hülyeség...

nekem két beteg kisebb testvérem van, kb nulla figyelmet kaptam, de sose fognám erre a sikertelenségem, mert az rajtam múlik. Én tanultam az elismerésért. A kicsi is megtehette volna.

Tanulni nem azért kell, mert a hülye szülők elvárják a teljesítményt és meg kell nekik felelni, hanem azért, hogy a szerencsétlen gyerek mielőbb leléphessen pl. akár már koliba, és esélye legyen egy jobb életre. Nem kell atomfizikusnak lenni, de egy normális szakmát igenis tessék szerezni. Pl. szobafestő, gázszerelő stb. Ezekkel korán és viszonylag könnyen el lehet kezdeni dolgozni és máris meg lehet pattanni. Később meg ha van kedv és lehetőség lehet továbbtanulni.

Ha ezt a gyerek nem fogja fel, pusztán tüntetőleg csak azért sem tanul és iskolakerülő lesz, akkor ugyanolyan hülye, mint a szülei.

Fogadjunk hogy te vagy a kicsi és most felhúztad magad valamin ezért kiírtál egy egyoldalú kérdést.

"verést kap,ha enni akar,vagy játszani a testvérével" ez így hülyeségnek hangzik.. valami másért kaptál ha így volt.

"A nagy testvér féltékeny a kicsire" nem a nagy az aki mindent megkap? Akkor mire lenne féltékeny? Hogy is van ez?..

"Nem tudja a kicsi befejezni az iskolát,míg a nagy diplomás lesz és megházasodik" nekem ez olyan fogjunk mindent a nyuszira dolog.

Azt gondolom, hogy sajnos ennél jóval kisebb fokú kivételezéstől is megreccsennek gyerekek. Nem túl nehéz megérteni, hogy a gyerek számára életbevágó lehet a kiskorában a családjától kapott elfogadás, ez alapozza meg az önbizalmát (ami pedig amellett, hogy új dolgokba merjen vágni, ahhoz is kell, hogy ne keveredjen „rossz társaságba”).

Felnőtt korban először az ember a szüleit okolja, tán meg is gyűlöli őket, ez normális, viszont túl kell lendülni rajta, mert nem vezet sehová – a kialakult problémákat már nem a szülők, hanem a felnőtt gyerek kell hogy megoldja sajnos. Sokat kell „dolgoznia magán”, akár pszichológussal, akár máshogyan, de nem lehetetlen a megoldás.

Kíváncsi lennék egyébként, hogy a két testvér között milyen a viszony.

Na foglalkozz a válaszolókkal, akik lehurrogták a kérdést, mondván a gyerek tehet arról, hogy nem volt elég f***a, és nem lett teljesítménykényszeres, nem teljesített rendesen, ők sajnos nem bírnak elég empátiával. Csudálatos, hogy mennyi Münchausen báró írogat itt, akik mindig simán kihúzzák magukat a kakiból a saját hajuknál fogva.

"sose fognám erre a sikertelenségem, mert az rajtam múlik. Én tanultam az elismerésért. A kicsi is megtehette volna."

Minden ember más. Sőt te biztos nagyon kivételes vagy, mert a legtöbb gyerek hasonló helyzetben begubózik és eszébe se jut erőlködni, mert minek, úgy sincs pozitív visszacsatolás semmire, akkor minek tenne erőfeszítéseket.

Mire meg rájön, hogy "magának tanul" addigra sokszor késő. Ha folyton leírnak és lehúznak, az elég kevés emberből hozza azt ki, hogy csak azért is megmutatom. A legtöbbet inkább tényleg lehúzza és el is hiszi, hogy úgy se lesz belőle soha semmi és tényleg egy rakás szar.

Te vagy a kicsi?

Sajnálom a helyzetet, de ezen túl kéne már lépni, hogy mit várnak el a szülők. Nem amiatt kellene sikereket elérni, hanem magad miatt. A szüleid nem érzik, és nem is értik, mi a hiba. Ne tegyél semmit, éld az életed.